A 2020-as parlamenti, tartományi és önkormányzati választásokat 2020. április 26-án tervezték megtartani Szerbiában, azonban március 16-án a koronavírus-világjárványra való tekintettel elhalasztották. Aleksandar Vučić köztársasági elnök a rendkívüli állapot feloldása előtt három nappal jelentette be, hogy mégis megtartják a választásokat, mégpedig június 21-én. Tóth Szilárd János politológus szerint nem lehet tudni, mennyien maradnak otthon kimondottan a járványhelyzet miatt, másfelől a bojkott hatása szintén bizonytalan.
Felkészült-e erre az ország, ideértve azokat, akik indulnak/indulnának a választásokon, valamint a választópolgárokat is?
– Igen, szerintem fölkészült, mert manapság a kampányt valójában nem nagyon sok különbözteti meg a kampányon kívüli időszaktól. A pártok folyamatosan, egész évben mozgósítanak.
Létezik-e elegendő idő és médiatér ahhoz, hogy a választópolgárok megismerkedjenek a pártok választási programjaival, és azok alapján mérlegelni tudjanak, kire adják a voksukat?
– A legtöbb választópolgár nem pártprogram alapján mérlegel, és ezt a pártok is tudják. Időnként még csak nem is írnak részletes programot.
A koronavírus-járvánnyal kapcsolatos intézkedések miatt kénytelenek másként kampányolni a pártok/mozgalmak, amelyek részt vesznek a választásokon. Hogyan ítéli meg, egyforma feltételek vonatkoznak minden résztvevőre?
Tóth Szilárd János: Ha teljes volna az ellenzéki bojkott, az biztosan komoly visszhangot keltene. Nem hiszem, hogy ez a mostani fog. Kérdés persze, hogy az összellenzéki bojkottnak volt-e bármi realitása vagy akár értelme (Fotó: Forum Könyviakó Intézet)
– Nem, dehogy. A szerbiai rezsim a régiónk több másik országához hasonlóan nem liberális demokrácia, de persze nem is nyílt autokrácia, mint mondjuk Oroszország, hanem valami a kettő között. Többféle jelzővel illethető: „kompetitív autoriter”, „plebiszciter vezérdemokrácia” stb. A politikai versengés legalapvetőbb formális feltételei (többpártrendszer, plurális médiatér) adottak, de a reális viszonyok eltorzultak, az indulási esélyek szélsőségesen egyenlőtlenek. Az ellenzék töredezettsége, ötlettelensége ezért csak részint magyarázza a legnagyobb kormánypárt stabil pozícióját.
A bojkottot hirdető ellenzék legtöbbször azzal érvel, hogy ilyen médiatérben nincs értelme részt venni a választásokon.
– Habár létezik független, sőt ellenzéki média is, a kormányközeli médiával szemben súlyos hátrányban van, és ráadásul a választópolgárok jókora hányadát el sem éri. Az állami rádiók és tévék természetesen a közszolgálatiság látszatát sem igyekeznek kelteni, helyette nyilvánvaló kormánypropagandát folytatnak. Az is látványos volt, ami az év elején az N1, lényegében az ország utolsó nagyobb, kormányfüggetlen televíziója körül történt. Ugyebár a Telekom szolgáltató egyoldalúan fölmondta a szerződést az N1-gyel, és ezért a televízió komoly veszélybe került: félő volt, hogy Szerbiában esetleg csak az interneten sugározhat majd. A kormány persze mosta a kezeit, és azzal takarózott, hogy itt csupán két piaci szereplő magánjellegű vitájáról van szó, de nem politikai nyomásról vagy a szabad szólás korlátozásáról. Ezt senki sem hiszi el, legfeljebb csak az újszülöttek. Mondjuk úgy, legalábbis megalapozott a gyanú, hogy az ügy mögött kormányzati szándék volt. Ezek persze egyedi példák: a probléma túlmutat rajtuk, rendszerszintű.
Ilyen helyzetben milyen részvételi arányra lehet számítani, ha egyáltalán érdemes jóslatokba bocsátkozni?
– Nem hiszem, hogy most érdemes tippelgetni, mert nem tudjuk, mennyien maradnak otthon kimondottan a járványhelyzet miatt. Másfelől itt a bojkott, ami amúgy esik szét, és aminek a hatása szintén bizonytalan. Azok a választópolgárok, akik egyébként valamelyik bojkottáló pártra szavaznának, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg otthon fognak maradni. Meglehet, hogy egyszerűen másra fognak szavazni, mert például eleve helytelennek ítélik a bojkottot. Ugyanakkor viszont a járvány miatt százezrek jöttek ideiglenesen haza, és ha a választások napján esetleg még itt lesznek, az sem biztos, hogy nem vesznek majd részt nagyobb arányban, mint különben szoktak. De ezeket a dolgokat nem lehet előre látni.
A politikai helyzetet és az egészségügyi kockázatot is figyelembe véve lehetségesek-e valós változások a politikai erőtérben?
– A járványnak van mérhető hatása, de nem túl nagy: a legutóbbi kutatások szerint a kormánypártoknak kedvezett, a haladók 3, a szocialisták 1-2 százalékkal növelték a támogatottságukat az elmúlt hónapokban. A valódi változás nem ez, hanem az, hogy egy csomó párt önként kimarad a törvényhozásból. Ez a Milošević-féle rezsim bukása óta azért szokatlan dolog.
Úgy tűnik, az ellenzék nagy része bojkottálja a választásokat, így a szavazók egy része képviselet nélkül marad a parlamentben. Milyen legitimitása lesz így az új összetételű parlamentnek?
– Hogy a szavazók mekkora hányada marad tényleg képviselet nélkül, azt még nem tudhatjuk, mert meglehet, hogy a bojkottáló pártok támogatói egyszerűen „átszavaznak” egy másik ellenzéki listára. Ha ezt tényleg nem teszik meg, az valóban fölvetheti a legitimitás kérdését, erőteljesebben, mint máskor. A kormánypártokat a biztos szavazók hatvanvalahány, majdnem hetven százaléka támogatja, ami sok, de tartsuk észben, hogy a biztos szavazók az összes, potenciális szavazóknak eddig is csak a felét tették ki. A kormánypártok persze igyekeztek elébe menni a bajnak, és még februárban módosították a választási törvényt: a bejutási küszöböt 5-ről 3 százalékra szállították le. Mivel a kisebb pártok így jobb eséllyel jutnak be a törvényhozásba, a módosítás a pártok önálló indulását, közvetve az ellenzék fölaprózódását ösztönzi, és persze olyanok komolyabb részvételét, hatékonyabb mozgósító munkáját, akik eddig jellemzően az esélytelenek nyugalmával álltak rajthoz.
Az Európai Unió és Európa egésze számos kihívással küzd, melyek között régiek és egészen új keletűek is vannak. Ilyen körülmények között számíthatunk-e arra, hogy uniós illetékesek érdemben foglalkoznak a szerbiai helyzettel?
– Nem hinném. Az EU-nak éppen elég baja van most a járvány miatt, a szerbiai választás huszadrangú probléma a számukra.
Külföldön milyen visszhangja lehet a bojkottnak? Milyen részvételi arány lenne az, amire már felkapnák a fejüket az Európai Unió vezetői?
– Ha teljes volna az ellenzéki bojkott, az biztosan komoly visszhangot keltene. Nem hiszem, hogy ez a mostani fog. Kérdés persze, hogy az összellenzéki bojkottnak volt-e bármi realitása vagy akár értelme. Egyikben sem vagyok biztos. Sőt abban sem, hogy bojkott ide vagy oda, szükséges-e, hogy az ellenzék szorosabban együttműködjön. Összehasonlításképpen, Magyarországon például szükséges: a Fidesz úgy módosította a választási törvényt, hogy relatív, tehát 50 százalékosnál kisebb többséggel is kétharmadot lehessen szerezni a parlamentben. Ezért az ellenzék csakis akkor rúghat labdába, ha összefog, tehát a szélsőjobbtól a baloldalig mindenki. Ennek költsége van, mert az egyes ellenzéki pártok mögött álló választói csoportok nem okvetlenül adhatóak össze, mondjuk a jobbikosok normális esetben semmi szín alatt nem szavaznának olyan listára, amin Gyurcsány Ferenc is rajta van. Akkor változik meg a helyzet, ha a kormánnyal szembeni ellenszenv eléggé erős, és mondjuk az őszi önkormányzati választáson ez már valamennyire látszott is. De a szerb választási rendszer ilyen együttműködést eddig sem indokolt, a bejutási küszöb leszállítása óta meg pláne nem, úgyhogy azt sem hinném, hogy az ellenzéki pártok kénytelenek volnának az együttműködéssel járó költségeket vállalni. Mert költségei itt is vannak. Az SDS például nagyon megosztó: a fiatalabbak (és persze a jobboldalaik) szemében a pártelnök, Boris Tadić, az egykori háborúellenes és szabadságpárti „Második Szerbia” erkölcsi és mindenféle bukását testesíti meg, ugyebár tavaly áprilisban ki is fütyülték a beszédét az Egy az ötmillióból tüntetésén. Ugyancsak megosztónak látom a Dverit, a liberális média minden igyekezete ellenére.
Az ellenzék hogyan tudná gyöngíteni a hatalmon levő pártot?
– Valójában az ellenzék akkor tudná a legtöbb szavazatot begyűjteni és a Haladókat meggyöngíteni, ha 2-3 nagyobb listát indítana. Így egyfelől létrejöhetnének nagyobb blokkok, amelyek összehangolnák az erőforrásaikat, és hatékonyabban mozgósíthatnának, de másfelől senkinek sem kéne olyanokkal közösködnie, akik a saját szavazói számára elfogadhatatlanok, vagy, hogy úgy mondjam, mindenki a lehető legkevesebb arcvesztést szenvedné el. Az összellenzéki együttműködés, amit a média egy része sulykol, szerintem indokolatlan, sőt rövid távon kontraproduktív.
Milyennek értékeli a vajdasági magyarság legnagyobb pártjának helyzetét az elmúlt négy év alatt és a mostani választások előtt?
– A VMSZ 10–15 éve veszti a szavazókat, és kis túlzással mégis erősebb, mint valaha. A szavazatvesztést két dolog magyarázza: egyfelől és elsődlegesen a demográfiai válság, illetve a potenciális támogatók kivándorlása az országból, másfelől pedig a VMSZ kirekesztő politikája, ami előbb az értelmiség elidegenítéséhez, egyben súlyos káderhiányhoz, utóbb pártszakadáshoz vezetett. Habár a Magyar Mozgalom nem igazán tudta kinőni magát, a megalakulása akkor is óriási törés volt a VMSZ számára, mert az aktív, közismert és mozgósítani képes párttagok jelentős része kilépett. Ennek ellenére, mint mondtam, a VMSZ szinte erősebb, mint valaha. Ennek több oka van. Először is a VMSZ széles körű hálózatot épített ki, részint aktivistákból, részint pedig gazdasági kliensekből, akiket a Prosperitati-programmal tudott magához kapcsolni. Ez újszerű a vajdasági magyar politikatörténetben.
Mi okozta még, hogy úgy tűnik, a VMSZ erősebb, mint valaha?
– Másodszor, egyebek mellett szintén a klientúraépítésre volt jó a 2009-es nemzeti tanácsokról szóló törvény, mert ennek nyomán az MNT és rajta keresztül a VMSZ egész intézményrendszer fölött szerzett tényleges kontrollt, amit sietett is fölhasználni. Alig egyéves volt az első, demokratikusan megválasztott MNT, amikor Pressburger Csabát mindenféle álindokokra hivatkozva egy szégyenteljes eljárással eltávolították a Magyar Szó éléről, lényegében, mert nem volt hajlandó propagandaújságot csinálni. Ilyesmi korábban elképzelhetetlen volt, egész egyszerűen, mert a pártnak nem volt a maihoz hasonló formális hatalma az intézmények fölött. A kisebbségi autonómiánk egyebek mellett ezt hozta: rengeteg médiában, kultúrában, oktatásban dolgozó ember munkáját, egzisztenciáját a párttól tette függővé, az intézményi autonómiát pedig bizonyos szférákban lényegében fölszámolta. Végül a VMSZ erejének harmadik oka az, hogy roppantul szoros barátságban van mind a szerbiai, mind pedig a magyarországi kormánypártokkal.
Ez milyen előnyökkel jár?
– A VMSZ itthon kormányzati pozíciókat, a Fidesztől pedig jól fizető Európai Parlamenti helyet és gazdaságélénkítő támogatást kapott. A barátkozásnak persze megvan az a hátránya, hogy ha esetleg fordul a széljárás, és akármelyik országban kormányváltás lesz, akkor a VMSZ hirtelen olyan partnerekkel lesz kénytelen tárgyalni, akiket teljesen elidegenített magától. Ugyanakkor erre belátható időn belül nincs esély. A VMSZ-ben úgy lehetnek vele, hogy a rövid és középtávú haszon kedvéért megéri úgy alakítaniuk a szövetségi politikájukat, ahogy alakítják. Ez teljesen érthető. Pásztor István valószínűleg jól sejti, hogy amíg ő a pártelnök, Budapesten a Fidesz, Belgrádban pedig a haladók fognak kormányozni. A VMSZ politikája egyébként eredményeket is hozott, az említett Prosperitati például ilyen, mert minden visszássága ellenére azért rengeteg emberen segített. Pásztor István pénzt hozott a házhoz Vajdaságba, és ezen is sok múlik.
Mit tesz a VMSZ az ellen, hogy a népességfogyás ellenére ne gyengüljön a párt érdekérvényesítő ereje?
– A VMSZ-ben elég jól mérik föl, hogy számukra mi lehet a hosszabb távú jövő. Taktikázás ide-oda, a kivándorlás miatt beálló népességfogyás előbb-utóbb utoléri őket. Hogy ezzel nemcsak számolnak, hanem valamit kezdeni is akarnak vele, az látszott a választási törvény módosításakor, februárban. A VMSZ-nek sikerült elérnie, hogy tovább könnyítsék a kisebbségi pártok bejutását a köztársasági népképviselőházba, sőt azt is, hogy ezek a szabályok csakis azokra a pártokra vonatkozzanak, akiket az adott kisebbség nemzeti tanácsa kisebbségiként ismer el. Magyarul mondva a VMSZ az MNT-n keresztül némi beleszólást kapott a politikai verseny, és különösen az ellenfelek (például a Magyar Mozgalom) induló feltételeinek alakításába. (Vagyis, ha mondjuk az MM esetleg nem kapja meg az MNT-től, azaz a VMSZ-től a „kisebbségi” pecsétet, akkor máris nem vonatkozik rá a megkönnyített bejutás szabálya.). Meglehet, hogy ha idővel a VMSZ számára a választásokon megszerezhető voksok száma minimalizálódik, akkor a szavazók képviseltek nélküli képviselet valamiféle formájára fognak rászorulni, például nemzetiségi kvótákra a parlamentben. De ez már a holnapután zenéje. Nem tudom, mit gondol róla Pásztor István, és azt sem, mennyire volna érdemes a pártnak előre menekülni.
Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség alelnöke kijelentette, személyében ismét magyar polgármestere lehetne Szabadkának. Ha ez megtörténik, mekkora mozgástere lehet a VMSZ-nek, miről dönthet a Szerb Haladó Párt jóváhagyása nélkül?
– Van rá némi sansz, hogy tényleg Pásztor Bálint lesz a polgármester, a meccs nem lefutott. A mozgástere nyilván aszerint lesz nagy vagy kicsi, hogy milyenek lesznek az erőviszonyok, mindenekelőtt a Haladók és a VMSZ között. Meglátjuk.
Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. június 4-ei számában jelent meg.
