Végtelenül szakmaiatlan és olcsó disputa – nem is az: csak műbalhé –, ami jelenleg a szerbiai (többségi nyelvű) irodalomoktatás korpuszának módosítása körül zajlik. Végtelenül szomorú, hogy ebbe az álvitába még a független média egy része is kritikátlanul beleáll.

Érdekes, hogy irodalmat mindenki tud tanítani, pontosan tudja, hogy melyek azok az irodalmi szövegek, amelyeket a tanulóknak okvetlenül el kell olvasniuk, vagy tanulniuk kell róla – még akkor is, ha tudjuk, hogy a nagy többség régen is csak a kötelező olvasmányokat lapozta fel, manapság meg még azt sem. Mindenki tudja, hogy Petőfi Sándor költészete iránt a szerb gyerekek érdeklődését az Egy gondolat bánt engemet… tanításával lehet felkelteni. Merthogy ennek a versnek a korpuszból való kiiktatása miatt háborog most a vajdasági magyar független és nem független sajtó nagyobb része. Miközben jó nagy csúsztatással azt az allúziót is elrejti a sorok mögött, hogy – talán? – még a kisebbségi oktatásból is kiveszik a Petőfi-opust, holott az sem biztos, hogy a szerb irodalmi tantervekből is teljesen hiányzik majd. Csak az említett Petőfi-versről szól a fáma. Ezért erőteljesen hangsúlyozom: a szerbiai magyar irodalomoktatásban megfelelő terjedelemben és módon tanulnak a gyerekek Petőfi Sándorról és költészetéről!

Aztán majd felszólalnak a politikusok, mint a Desanka Maksimović-életmű kapcsán történt. Jó kis kampányhúzás! Isten ments, hogy valamelyik magyar politikus-tótumfaktumnak is hasonló dolog járjon az eszében!

Nem, nem arról van szó, hogy Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet… című verse nem volna remekmű. De gondoljanak bele, a Jó Istenért! A 21. század második évtizedének végén, a kibertérben mozgó, virtuális világban élő, s a képi kultúrára ráhangolódott, extramodern nemzedéket meg lehet-e szólítani ezzel a 19. századi és csak a régi irodalom iránt elhivatottan érdeklődők számára releváns költeménnyel?

Miközben a kiváló pedagógusok mindent elkövetnek, hogy a mai tanulóifjúsággal, akiknek érdeklődését felkelteni csak a kortárs szövegek perspektívájából, multimediális eszközökkel lehet, megszerettessék az irodalmat (az anyanyelvűt is!), politikus trollok szaros csizmával gázolnak bele ebbe az igen érzékeny témába.

Manapság „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” kell tanítani, hogy megszólítsuk nem az általános, nem a középiskolás, de még az egyetemi hallgatóságot is! Épp ezért volt sokunk számára inkább szomorú, mintsem eredménynek tetsző az a – főleg a politikai, vagy az ahhoz közel álló struktúrák által generált – televíziós távoktatás, ami a rendkívüli helyzetben magyar nyelven térségünkben zajlott. Több dologra is rávilágított: a politika minden tekintetben alkalmatlan arra, hogy beleszóljon az oktatásba, a televízió a 21. században elavult oktatási eszköz,  egy power point prezentáció önmagában már rég nem alkalmas a korszerűségnek még a látszatát sem kelteni! Nem az én gondolatom. A Családi Kör pedagógiai rovatának szerzőjétől vettem kölcsön, nagyon találó: „eszköztelenek” voltak a tanáraink! És nagyon bátortalanok, önállótlanok és ötlettelenek. Ezt már én mondom. Pedig tudom, hogy a többségük nagyon is jól képzett és korszerű gondolkodású.  És ami a legfontosabb: valóban olvasott és a kortárs irodalmi szemléltekben is jártas. Kár, hogy politikai értelemben inkább a kisebbik hányad angazsálódik. De ők nagyon.