– Emlékszel, amikor két-három hónappal ezelőtt meséltem, hogy hallottam a helyi sírásókat panaszkodni a szabadkai kartársaiknak, hogy nem nagyon megy a biznisz, mert egyelőre elég gyengécskén halogatnak meg idén az emberek? – kérdi szülőfalumbeli barátom némi izgatottsággal a hangjában.

– Hogyne emlékeznék – válaszolom. – Van-e azóta némi „javulás”? Beváltotta-e a covid a hozzá fűzött üzleti reményeket?

– Hát ahogy vesszük. A temetkezési vállalkozó beiratkozott az íjászklubba, hetek óta gyakorol. Azt hiszem, saját kezébe akarja venni a dolgokat. Elvégre a bolt nem állhat meg!

És lássuk be: százszor szebb halál nyílvesszővel a hátunkban elvérezni, mint mondjuk betoncsizmával a lábunkon egy mocsár aljára süllyedni. Vagy a Palicsi-tó aljára. Az ősmagyarok se betoncsizmáztak, hanem nyilaztak. Méghozzá lóháton! Hátrafelé. Bezzegrégen. Csuhajja.

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – ömlött ránk az elmúlt hetekben mindenhonnan a száz éves megmondás, ám akinek mégse fájt annyira, az jobban tette, ha otthon, a négy fal között nem fájlalta, mert a békediktátumra „nagyon szomorú és kétségtelenül túlzó, ámde nem teljesen előzmény ill. kiváltó ok nélküli” eseményként tekintő ember a másodperc tört része alatt kapta meg a „hazaáruló, libernyák, ésatöbbi” címkét a többi hozzászólótól gyakorlatilag bármelyik cikk alatt (érdekes, hogy a legnagyobb magyarok helyesírása mindig gyalázatos, idült olvasatlanságról árulkodó) – ez pedig még akkor is rosszul esett sokaknak, ha közben tudták, hogy ezek a legvéresszájúbb, „mindent vissza” fotelmagyarok nagyobbrészt az unokák levedlett okostelefonjai segítségével a netre rászabaduló, az ott található (dez)információrengeteggel az égvilágon semmit kezdeni nem tudó (és abba érthető módon belezavarodó, nigériai hercegek sok milliós „örökségéért” cserébe egy-két ezer eurót simán letétbe átutaló), unatkozó és/vagy megkeseredett nyugdíjasok. Kisebbrészt viszont (mert hogy hálistennek van utánpótlás!) frusztrált nyárspolgárok, akik a saját életük sikertelensége felett érzett gyászukat csak egyféleképpen tudják enyhíteni: egy olyan távoli, múltbéli téridőpontra való mutogatással, amit felnőttként egyébként csak a dédapjuk vagy az ükapjuk élhetett át. (Kis kitérő: én például egyetlen olyan felmenőmet sem ismertem, aki ne 1920 után született volna.)

Röviden summázva ugyanott tartunk, mint száz éve: rajtunk kívül mindenki hibás, a kudarcainkról meg soha nem mi tehetünk. Tehát a turulkurzus szerint magyar az, aki Trianonra csak egyféleképp tud nézni: önfelmentve.

Hát szerintem meg az is magyar, aki lóháton hátrafelé fordulva képes emlékezetből belekaparni Pásztor Bálint arcvonásait egy darab linóleumba – nyílvesszőheggyel. (Épp ideje volt már valahogy összesodorni a két megkezdett dramaturgiai szálat.) Én pedig erre abszolút képes vagyok! Még szabadesésben, csukott szemmel, fejjel lefelé is (ne kérdezzétek, hogy ilyenkor hol van a ló) – annyit láttam szerény ábrázatát az elmúlt hetekben a különböző internetes reklámokban. Akár barkácsolós videót nyitottam meg, akár csillagászattal foglalkozót, akár főzőshow-t, tuti, hogy rámrontott a VMSZ, és persze P. Bálint, a minden szabadkainál szabadkaibb, aki a betoncsizmás Labant készül váltani a városi maffia élén – ha a választók is úgy akarják.

Kikezdhetetlen érveket sorakoztatott fel önmaga mellett. Pl. hogy a szabadkai gimibe járt. Meg hogy a Spartacusban kosarazott. Meg hogy folytatódik a Népszínház épületének építése. Érted, azé a Népszínházé, amit a VMSZ bontatott le több mint egy évtizede (és aminek a színészei azóta is egy düledező, dohos gyárban próbálnak). Ja, meg hogy Szabadka elbalkanizálódott, de majd ők, a VMSZ, akiknek ugyebár abszolúte semmi közük nem volt az elmúlt negyed évszázadban a szabadkai városvezetéshez, tehát majd ők, a tisztakezű szűzek visszafordítják a kocsi rúdját Európa irányába!

Aki azt állítja, hogy a VMSZ mindent rosszul csinált eddig, az vagy hazudik, vagy VMDK-s, de hogy pont a Népszínházzal kampányoljanak (amivel újra és újra megforgatják a tőrt a közterek esztétikájával és a valódi polgári-építészeti örökségünk sorsával törődő városi és vidéki értelmiség szívében), miközben játsszák a hülyét és mossák kezeiket Szabadka elbalkanizálódásával kapcsolatban, meg úgy tesznek, mintha pár éve még nem úgy ölelkezett volna Pásztor István és Bogdan Laban, mint az esküvői komák… Ehhez tényleg pofa kell. Pléh.

(Amúgy több bádogos is érdeklődött e speciális, hőálló fajta iránt.) És Pásztor Bálint szinte hiba nélkül abszolválja a feladatot, habár szemeinek és arcizmainak egy-egy önkéntelen rándulása elárulja belső vívódását: nagyon is tisztában van ő vele, mennyire mellébeszél, mennyire a semmibe beszél, de ne adja isten, hogy ezt észrevegyék azok a bácsik-nénik, akiknek még mindig a Magyar Szó meg a Pannon jelentik a tájékozódást. Eddig se voltak kétségeim afelől, hogy méltó utóda lehet-e az apjának. És amíg Orbán önti beléjük a magyar adófizetői (meg a dekadens EU-tól elcsaklizott) pénzt, addig a családi biznisz tovább pörög.

No, de akkor sem esek extázisba, ha a másik(?) irányba fordulva nézegetem a soron következő vasárnapi piac választékát.

Nem értem, miért hiszi azt az MM (még mindig), hogy az anno VMSZ-es színekben sokat erodálódott ex-polgármester Maglai (hogy eme erózió mekkora részben volt a saját sara, és mekkora részben a pártfegyelem miatt lenyelt béka, az a végeredmény szempontjából tökmindegy) 2020-ban húzónév lehet Szabadkán, egy multietnikus (több pártocskából és szervezetből összeálló) lista élén.

Nincs rálátásom a belső ügyeikre, így nem tudhatom, hogy a pole position-t önnön ambíciójának köszönheti-e, vagy az egyéb hadra fogható arcok hiányának. Egy, a kezdetektől fogva a változás ígéretével kampányoló csapatnak egyik eset sem válhat az előnyére.

Azt hiszem, egyetlen választás sem volt még ennyire érdektelen úgy lokális, mint köztársasági szinten (tartományi is lesz, mint tudjuk, de azzal szinte foglalkozni sem érdemes, hiszen mostanra formális a vajdasági parlament puszta létezése is: kevés eszközzel és eszköz fölött rendelkezik – ez egy rendesen centralizált ország, kérem). Az ellenzék (már-már hagyományosnak tekinthető) ötlettelensége, töredezettsége, a széles tömegek apátiája és a kormánypártok bebetonozott pozíciója tét nélkülivé tette ezt a választási „küzdelmet”. Ezúttal én is azt érzem, hogy teljesen mindegy, mi lesz a végső sorrend.

Szabadkán is mindegy, hogy VMSZ vagy SNS: egyik kutya, másik eb – most ugyan egy kicsit harapják egymást is a látszat kedvéért, de aztán megint összeborulnak, és tovább szipolyozzák a város erőforrásait.

Országosan szintén mindegy, mi történik: a kifliért-joghurtért-zsák krumpliért-tíz euróért, a munkahely megtartásáért vagy épp az érdemtelen előrejutás kedvéért az SNS-re szavazók (tehát a megvettek, a megzsaroltak és a megvehetők) mostanra érzékelhető többségbe kerültek – nem kisrészt köszönhetően annak, hogy

a banánköztársasági állapotokba beleunók (főleg a fiatalok, de még Horváth Noémi is, aki a JRV impresszuma szerint még mindig nagyban főszerkeszt) szedték a sátorfájukat.

Ahol az utóbbi idők egyetlen, kicsit is komolyabban vehető, értékrendjét polgárinak beállító, ellenzéki tömörülésének a vezéralakja önmagáról olyan videót tölt fel pár nappal (!) a választások előtt (!), amin csetnik dalt énekel a barátaival (saját bevallása szerint) „poénból”, ott tényleg elfogynak az érvek.

Újabb négy évnyi tél várható, öltözzünk hát melegen. Egyébként is úgy fest, hogy az idei nyár elmarad, úgyhogy duplán érvényes a jó tanács. Ez van, gyerekek, ezt kell(ene) szeretni.

Stephen Bozhen (Autonómia)