Érik a meggy. Sok van, földig húzza a hosszú, megnyúlt ágvégeket a fekete, nagy szemű termés. „Le kell szedni, ne a fán rohadjon meg.” Ezt hallgatom napok óta. Haza kell menni, és le kell szedni a gyümölcsöt, mert különben ott fog maradni a fán, a madaraknak sem kell annyi. Ott rohad majd meg a fa tetején, ami meg, ugye, szégyen – gondolják az idős emberek a fák alatt állva, felfelé tekingetve a fa sűrűjébe, ahová ők már sosem jutnak fel, talán csak álmukban.

Pedig nem az a szégyen. Az a szégyen, hogy nincs, aki leszedje azt a rengeteg meggyet. Hiszen minden rendes ház elé ültettek a még jobb reményű időkben legalább kettőt. Nem is akármilyent. Zamatos, nagy szemű meggyfákat ültettek, hogy legyen a gyerekeknek miből finom kalácsot sütni. Nálunk minden lánynak van sajátja otthon, annak ellenére, hogy már évtizedek óta nem élünk a szülői házban. A szülők megöregedtek, a fiatalok elmentek, a sok meggyet meg nincs, aki leszedje. Főleg ilyen években, amikor annyi a gyümölcs a fán, hogy a földet súrolják a szélben a vékony ágvégek.

Örülnének ám most az idősek annak, ha valami pajkos gyereksereg a játéktól kimelegedve és megéhezve, mint a rég letűnt időkben, rájárna a fára, még ha pár ágvéget le is törnének. De nincsenek már utcán játszó gyermekseregek. Hiába is megyek haza, és szedem le az idős rokonok fáinak gyümölcsét, ha nincs éhes száj, akivel megetethetném a meggyes kalácsot, a befőttet.