A visszaélések fő célja a mobilizálás lehetett Tóth Szilárd János: Nem hinném, hogy örökre el kellene ásni a gondolatot, hogy Szabadkának esetleg magyar polgármestere lesz

Július elsején közel 200 ezer szerbiai állampolgár vonult újra az urnák elé azon a 234 szavazóhelyen, ahol megismételték a választásokat. Vajdaságban 23 szavazóhelyen kellett megismételni a tartományi képviselőházi választást, mert a bizottság ezeken a helyeken nem tudta megállapítani az eredményt, úgy találta, hogy el kell hárítani a „logikai-számítógépes hibákat, amelyek egyértelműen a szavazóbiztosságok munkájáról szóló jegyzőkönyvek kitöltésekor történtek”. Többek között Szabadkán, Zomborban, Nagybecskereken, Topolyán és Újvidéken is ismételtek szavazást eltérő számú szavazóhelyen.

A tartományban a június 21-ei választásokon a Szerb Haladó Párt listája 76 mandátumot kapott, a Szerbiai Szocialista Párt és koalíciója 13 képviselőt állíthat, a VMSZ 11 mandátumot, a Vajdasági Front 6 mandátumot, a Söprű 5 mandátumot, a Szerb Királyság Megújhodásáért Mozgalom (POKS) 5 mandátumot, és a radikálisok 4 képviselői helyet szereztek. Nem jutott be a tartományi törvényhozásba a Čedomir Jovanović és a Muamer Zukorlić vezette kisebbségi lista.

A köztársasági parlamenti választások jelenlegi állása szerint a Szerb Haladó Párt 189, a Szerbiai Szocialista Párt és koalíciója 32, Aleksandar Šapić listája pedig 12 mandátumot szerzett. A kisebbségi pártok közül a VMSZ-nek 9, Muamer Zukorlić koalíciójának 3, a Sulejman Ugljanin vezette pártnak 2, az albán nemzeti közösségnek 3 képviselője lesz a parlamentben.

Tóth Szilárd János politológus a június 21-ei voksolás menetét követve arra a megállapításra jutott, hogy a választások során tapasztalt visszaélések száma ijesztő, amelynek célja nem is a Szerb Haladó Párt győzelmének bebiztosítása volt, hanem a részvételi arány növelése. A szakértő szerint a parlamenti munka ezek után sokkal komikusabb lesz majd, mint milyen eddig volt, pedig az az utóbbi nyolc évben nem volt sem unalmasnak, sem eseménytelennek mondható.

Mondhatjuk-e azt, hogy szabályosak voltak a választások annak tükrében, hogy a megfigyelők a választóhelyek 8-10 százalékában választási rendellenességeket tapasztaltak?

– Bizonyára a CRTA (Centar za istraživanje, transparentnost i odgovornost) megfigyeléseire céloz. Valóban, ezek szerint voltak szabálytalanságok, méghozzá kétszer annyi, mint a korábbi választásokon, de mégsem olyan sok, hogy az idei választásokról összességében azt mondhassuk, hogy elcsalták őket. Tehát ezt nem én mondom, hanem a CRTA. Ezzel együtt is úgy gondolom azonban, hogy a visszaélések száma ijesztő, és joggal merül föl a gyanú, hogy a bojkott miatt aggódó kormánypárt esetleg megpróbálhatta fölturbózni a részvételt, akár illegális módszerekkel is.

A többpártrendszer megszűnéseként élik meg sokan itthon és külföldön is a választási eredményeket. Tényleg egy „fehérorosz demokráciában” élünk majd a következő négy évben?

– Nem, dehogy. Eleve, a többpártrendszer nem szűnt meg, az ellenzék, vagy mondjuk úgy, a valódi ellenzék továbbra is létezik, aktív lesz – csak éppen a parlamenten kívül. A fehérorosz rezsim a nyílt autokráciához közelít, a szerbiai ehhez képest átmenetibb típusú, én azok közé tartozom, akik a hozzá hasonlókat, így például a magyarországit is „kompetitív autoriter rezsimnek” szeretik nevezni. Liberális demokráciának persze semmiképpen sem, mert a politikai versengés föltételei rendkívül egyenlőtlenek, méltánytalanok. Az is igaz ugyanakkor, hogy a parlamenti munka ezután elég komikus lesz, ha lehet, akkor még inkább, mint eddig.

Miért volt szükség a láncszavazásra, a voksok megvásárlására, a választópolgárok szavazásra való buzdítására a választási napon? A Szerb Haladó Párt nem hitt a nagyarányú győzelmében, vagy más oka is lehetett ennek?

– De, hitt. Amiben nyilvánvalóan nem hitt, az az, hogy a részvétel kellően magas lesz. Tehát a visszaélések fő célja a mobilizálás lehetett, és nem pedig a többség megszerzése, ami nem is volt kérdéses. Vannak persze egészen különös esetek, föltételezem, hogy mindenki hallott a VMSZ kitűnő szerepléséről Dél-Szerbiában, különösen Vranje és Leskovac községekben. Nem lehetetlen, hogy tényleg rengetegen félrekarikáztak, de azért ne legyünk naivak: ha a végleges eredmények publikálásakor kiderül, hogy a VMSZ-es orientáltságú délszerb falusiak koncentráltan és sokan vannak, akkor az eufemisztikusan szólva legalábbis fölveti a gyanút, hogy valamilyen csalás történt.

Azok a pártok, amelyek bojkottálták a választásokat, úgy fogalmaztak, a bojkott sikerült. Eredményes volt a bojkott?

– Attól függ persze, hogy mi a siker kritériuma. Több minden nem sikerült. Például nem sikerült aláásni a szavazás legitimitását, mert hiába volt alacsony a részvétel Belgrádban, az országos átlag alig maradt el az előző népképviselőházi választások átlagától. Konkrétan szólva, a korábban átlagos 56–58 százalék helyett most mintegy 50 szavazott, és ez bizony nem túl nagy különbség. Szintén nem sikerült összefogni a szerb ellenzéket, de mondjuk ezért nem is olyan nagy kár. A teljes körű ellenzéki összeborulást nem tartom jó ötletnek, mert költsége van: az egyes ellenzéki pártok szavazói adott esetekben még kevésbé állhatják némely másik ellenzéki pártot, mint a kormányt, ezért pedig összefogás esetén részint lemorzsolódnak, és vagy passzívak lesznek, vagy éppen a kormánypárt mögé sorakoznak föl. Ezt a költséget a szerb ellenzék nem kénytelen fölvállalni, mert az arányos választási rendszer egyszerűen nem kényszeríti ki. Egyszóval, az összeborulás nem produktív, és nem is indokolt. Végül, a harmadik lehetséges célja a bojkottnak ugyebár az volt, hogy ne legyen a majdani népképviselőházban valódi ellenzék. Ez összejött, csak hát elég furcsán, mert végül olyanok is indultak, majd szenvedtek kínos vereséget, akik korábban még nagyon is a bojkott mellett voltak. Mindenekelőtt a Trifunović-féle PSG-re gondolok.

Mi lesz az elkövetkező időszakban a szavazást bojkottáló pártokkal és csoportosulásokkal, amelyek értelemszerűen nem jutottak be a parlamentbe?

– Fogalmam sincs. Szó, mi szó, nehéz helyzetben lesznek, mert még kevesebb erőforrás áll majd a rendelkezésükre, és mondjuk, arra sem lesz többé joguk, hogy interpellálják a kormánytagokat. Így pedig még egy fokkal nehezebb lehet majd megjelenniük például az állami médiában is. Mégis úgy gondolom – és akkor ezzel az előző kérdésre is visszacsatolok –, hogy ha valamilyen értelemben beszélhetünk a bojkott sikeréről, akkor az csakis az, hogy habár a kormánnyal szemben a bojkottálók nem nyertek csatát, a bojkott-törő ellenzékkel szemben nagyon is. Nem akarok túlozni, ez talán nem siker, de azért lehetőségnek igenis lehetőség. A Trifunović-féle PSG-re most ráég a másfél százalék, stigmaként fogja viselni, és magyarázkodnia kell majd érte az ellenzéki közönség előtt. A bojkottálóknak ehhez képest nem kell szégyenkezniük, továbbra is hivatkozhatnak a csendes többség támogatására. Ebben persze nem lesz igazuk, mert a relatív többség, tetszik vagy sem, bizony a haladók és a partnereik mögött áll, de politikai szemszögből ez most annyira nem számít. A bojkottáló ellenzékről ugyanis számadatok híján egyszerűen nem tudjuk úgy, mint ahogy a PSG-ről vagy a Dosta je bilo esetében, hogy jelenleg még vékonyka a bázisa. Lám, Boško Obradović máris új, méltányos választásokat követel. Ha ott virítana a homlokán egy másfél százalékos eredmény, akkor ezt nem tehetné anélkül, hogy kiröhögnék. Így viszont igenis teheti. Röviden tehát a választási eredmény az ellenzéken belüli küzdelem szemszögéből érdekes, vagy számít. A Szövetség Szerbiáért most egy kis helyzetelőnyhöz jutott – ismét: nem a kormánnyal, hanem csak az ellenzéki riválisaival, mondjuk a PSG-vel meg a DJB-vel szemben. Hogy ki tudja-e használni, azt nem tudom. Elválik.

Lehetségesnek tartja-e, hogy a Szerb Haladó Párt, amely a köztársasági és a tartományi parlamentben is abszolút többséget szerzett, egyedül irányítja majd az országot és Vajdaságot is, vagyis, hogy nem keres maga mellé koalíciós partnereket?

– Elvben ez lehetséges, és nemcsak azért, mert az SZHP matematikailag sem szorul a korábbi koalíciós partnerek támogatására, hanem azért is, mert ha fönn szeretné tartani a parlamentarizmus álcáját, akkor bizony célszerű lehet a kormányon kívül tartani mondjuk a szocialistákat. Ugyanakkor, még ha így is alakul, amire szerintem azért van esély, azért akkor sem hinném, hogy az egész több lesz puszta show-műsornál. Ha a szocialisták ellenzékbe is vonulnak, akkor azt föltehetően csakis bizonyos biztosítékok esetén teszik, vagyis hát akkor, ha lesz valamilyen egyezség a haladókkal.

Amennyiben nem így lesz, kivel léphet koalícióra az Aleksandar Vučić vezette párt?

– Elsősorban a Szocialista Párt körüli szövetséggel, bár, ki tudja. Šapić nemrég azt nyilatkozta, hogy még ő sem zárkózik el a kormánnyal való együttműködéstől. Persze ez elég furcsán venné ki magát, nem hiszem, hogy Vučić annyira ne adna a látszatokra, hogy tényleg minden parlamenti pártot bevegyen a kormányba. Hogy nézne az ki?

Mely községek esetében lát esélyt arra, hogy magyar személy kerüljön a polgármesteri székbe?

– Természetesen egyfelől azokban a községekben, ahol a VMSZ szerezte a legtöbb szavazatot, tehát Magyarkanizsán, Zentán és Topolyán, másfelől pedig Adán, ahol a jelenleg éppen haladó párti, de korábban a Demokrata Pártot is megjárt Bilicki Zoltán, a város „örökös” polgármestere marad a helyén. Nyitott kérdés Kishegyesé, ahol az SZHP és a VMSZ fej-fej mellett végeztek, és 12-12 helyet szereztek a községi képviselő testületben.

A dolgok jelenlegi állása szerint Szabadkának nem VMSZ-es polgármestere lesz. Meglepetés?

– Nem, de én azért nem gondoltam, hogy Pásztor Bálint eleve esélytelen lett volna, most sem gondolom. Az etnikai térkép Szabadkán nyilván nem segíti a VMSZ győzelmét, mert hát a mögötte álló bázist elsöprő többségben természetesen a helyi magyarok alkotják. De ha az SZHP esetleg valamiért meggyöngült volna, és a szerb, bunyevác és horvát szavazatok jobban megoszlanak közte és mondjuk a szocialisták vagy az ellenzékeik között, akkor bizony a VMSZ be is futhatott volna elsőként. Spekulálok, de a jövőre nézve még az sem biztos, hogy egy ilyen forgatókönyvnek nem lesz majd egyszer realitása. Szóval fogyunk, sokan elmentek, mennek most is, de attól még nem hinném, hogy örökre el kéne ásni a gondolatot, hogy a városnak esetleg magyar polgármestere is lehetne még. Más kérdés, hogy mit nyernénk vele. Nem tudom. A VMSZ többnyire eddig is benne volt a helyi hatalmi koalícióban, bőven lett volna lehetősége villogni.