Nagyobb tévedés nélkül állítható, hogy alig akadt olyan nagykorú polgár e szűk Balkánon, aki nem örült volna a potyán kapott száz euró dinárértékének. Persze, voltak néhányan, akik – ki tudja milyen megfontolásból – visszautasították, pontosabban nem igényelték az „ajándékot”, teljesen szem elől tévesztve azt a megmásíthatatlan körülményt, hogy az utóbbi három évtizedben a jelenleg regnálók jelentős részének könyékig benne volt a keze a polgárok elszegényítésében. Vagyis ezt a borravalót igenis megérdemeltük.
Az állam vezetése csak erre a célra mélyen a zsebünkbe nyúlt, s először hatvanmilliárd dinárt szánt a szavazatok ily módon való alig bújtatott megvásárlására, majd pedig – a hatalmas, pénz iránti lelkesedés láttán – még tízmilliárddal megtoldotta az összeget. Ezt megelőzően minden nyugdíjasnak négyezer dinárt jutatott az állam, ami nagyjából hétmilliárd dinárt tesz ki.
A járvány okozta gazdasági hanyatlás enyhítése céljából a kormány megígérte (és be is tartotta), hogy három hónapon keresztül minden munkás számára átvállalja a legalacsonyabb bér összegét, ugyanakkor jövőre halasztotta az esedékes adó megfizettetését.
Talán mondani sem kell, hogy ezen kiadások, illetve a bevételek egy részének elmaradása érzékenyen érintette az állami kincstárt, de az év első négy hónapjában az illetékesek sem számolgattak, hiszen a választások küszöbön azt igyekeztek bebizonyítani, hogy az ország pénzügyei rendben vannak, mi több, ilyen, korábban ismeretlen kiadásokra is futja. Ezt a tényt(?) az illetékesek, de főleg az államelnök igen gyakran hangoztatták. Arról azonban egy szó sem esett, hogy közben kétmilliárd euró hitelt vettek fel, amit hét év alatt kell törleszteni. Tehát ezzel sikerült úgy-ahogy befoltozni a keletkezett lyukat a zsákon, sőt még maradt is valamennyi. Erre a „valamennyire” pedig égetően szükség volt, mert a járvány miatt az országnak olyan kiadásai támadtak, amelyeket tavaly, az idei költségvetés elfogadásakor nem tervezhetett.
Közben arról sem értesülhettünk, hogy szinte látványosan megnőtt Szerbia közadóssága. A legutóbbi (általuk elismert) adatok szerint ez a kiadási tétel az ország összterméke értékének 52,4 százalékát tette ki, de ez az adat a fentebb említett okokból kifolyólag már a múlté.
Hogy a baj nagyobb legyen, az elkövetkező hónapokban sem várható javulás, hiszen már eddig is sokan elveszítették a munkahelyüket, és a számuk minden bizonnyal növekedni fog. Vagyis egyre többen nem fizetnek jövedelmi adót, járulékokat… Mindez igen érzékenyen fogja érinteni az államkasszát, s egyes szakemberek szerint nem kellene túlságosan meglepődnünk, ha a közadósság elérné a bruttó termék értékének hatvan százalékát.
Persze, voltunk mi már ennél súlyosabb helyzetben, de akkor az emberek figyelmét a nyomorról elvonták a háborús események. Most azonban nincs háború, és a minisztériumokban igencsak törhetik a fejüket, hogy mivel „kábítsák el” a népet, nehogy észrevegye, hogy a baj csak fokozódik.
A „hithű” tömegtájékoztatási eszközök azonban máris találtak erre vonatkozó témát. A Világbank illetékesei ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy Szerbiában az idén 2,5 százalékos lesz a gazdaság hanyatlása, míg a többi nyugat-balkáni országban a recesszió elérheti az 5,6 százalékot is. Ez az okfejtés egy kicsit a népies kárörömhöz hasonlít, amikor elpusztult a paraszt tehene, de a szomszédé még jobban elpusztult.
A várható veszteségeket illetően a szakmailag (és nem politikailag!) észszerűen gondolkodó szakemberek igen óvatosak, és váltig azt hangsúlyozzák, hogy sok minden függ a járvány további terjedésétől, hiszen amennyiben nem sikerül legyőzni a kórt, az ezzel kapcsolatos kiadások összege nagyon magasra szökhet. Arról nem is szólva, hogy esetleg az emberek tízezrei maradhatnak munka és kereset nélkül, ami szintén az állami bevétel apadását eredményezheti.
A gazdasági nehézségek enyhítésére a kormány igyekezik ugyan némi gyógyírt találni, de kérdés, hogy az mennyire lesz jótékony hatású. Ugyanis a kis- és középvállalatok megsegítésére előirányozott 5,2 milliárd euró hatalmas összeg, de még hozzávetőleg sem lesz elegendő a munkahelyek megtartására, illetve az elvesztett állások pótlására. Újabb forrásokra lenne szükség, de a hazai „piacon” immár alig akad szabad, erre a célra felhasználható pénz. Ez pedig maga után vonja az újabb hitelek felvételét a nemzetközi pénzpiacon. Viszont azt is tudni kell, hogy a világjárvány nem csak Szerbiát sújtja, vagyis más, kevésbé jól álló gazdasággal rendelkezők is hamarosan szinte sorban állnak a Nemzetközi Valutaalapnál, a Világbanknál és a többi pénzintézménynél. Akadnak ugyan országok, melyeknek a külkereskedelmi mérlege több mint pozitív, de ők sem fogják marékszámra szórni a pénzt. A kereslet és kínálat törvényét jól ismerik, tehát ha sokan ácsingóznak a pénzükre, a kamatok emelkednek, s az ilyen injekciókat használó országok viszonylag gyorsan belekerülhetnek az eladósodás örvényébe. Ez alól Szerbia sem kivétel. Sőt!
Éppen ezért nagy tévedés volna abban bízni, hogy belátható időn belül sor kerülhet az állami munkahelyeken dolgozók, valamint a nyugdíjasok járandóságának növekedésére.
Van ugyan még egy megoldás, de attól a jó Isten mentsen meg bennünket, mégpedig a fedezet nélküli pénzkibocsátás. Ennek következményeiről a közép- és időskorúak tudnának mesélni, nevezetesen arról, hogy voltunk mi már milliárdosok is, csak éppen ez miatt majdnem éhen haltunk.
Az ország vezetése tehát kétszer is megajándékozott bennünket, de ennek a nagylelkűségnek (inkább) előbb, (mint) utóbb ára lesz.
Both Mihály
Corax (Danas)
