Nagyobb tévedés nélkül állítható, hogy alig akadt olyan nagykorú polgár e szűk Balkánon, aki nem örült volna a potyán kapott száz euró dinárértékének. Persze, voltak néhányan, akik – ki tudja milyen megfontolásból – visszautasították, pontosabban nem igényelték az „ajándékot”, teljesen szem elől tévesztve azt a megmásíthatatlan körülményt, hogy az utóbbi három évtizedben a jelenleg regnálók jelentős részének könyékig benne volt a keze a polgárok elszegényítésében. Vagyis ezt a borravalót igenis megérdemeltük.

Az állam vezetése csak erre a célra mélyen a zsebünkbe nyúlt, s először hatvanmilliárd dinárt szánt a szavazatok ily módon való alig bújtatott megvásárlására, majd pedig – a hatalmas, pénz iránti lelkesedés láttán – még tízmilliárddal megtoldotta az összeget. Ezt megelőzően minden nyugdíjasnak négyezer dinárt jutatott az állam, ami nagyjából hétmilliárd dinárt tesz ki.

A járvány okozta gazdasági hanyatlás enyhítése céljából a kormány megígérte (és be is tartotta), hogy három hónapon keresztül minden munkás számára átvállalja a legalacsonyabb bér összegét, ugyanakkor jövőre halasztotta az esedékes adó megfizettetését.

Talán mondani sem kell, hogy ezen kiadások, illetve a bevételek egy részének elmaradása érzékenyen érintette az állami kincstárt, de az év első négy hónapjában az illetékesek sem számolgattak, hiszen a választások küszöbön azt igyekeztek bebizonyítani, hogy az ország pénzügyei rendben vannak, mi több, ilyen, korábban ismeretlen kiadásokra is futja. Ezt a tényt(?) az illetékesek, de főleg az államelnök igen gyakran hangoztatták. Arról azonban egy szó sem esett, hogy közben kétmilliárd euró hitelt vettek fel, amit hét év alatt kell törleszteni. Tehát ezzel sikerült úgy-ahogy befoltozni a keletkezett lyukat a zsákon, sőt még maradt is valamennyi. Erre a „valamennyire” pedig égetően szükség volt, mert a járvány miatt az országnak olyan kiadásai támadtak, amelyeket tavaly, az idei költségvetés elfogadásakor nem tervezhetett.

Közben arról sem értesülhettünk, hogy szinte látványosan megnőtt Szerbia közadóssága. A legutóbbi (általuk elismert) adatok szerint ez a kiadási tétel az ország összterméke értékének 52,4 százalékát tette ki, de ez az adat a fentebb említett okokból kifolyólag már a múlté.

Hogy a baj nagyobb legyen, az elkövetkező hónapokban sem várható javulás, hiszen már eddig is sokan elveszítették a munkahelyüket, és a számuk minden bizonnyal növekedni fog. Vagyis egyre többen nem fizetnek jövedelmi adót, járulékokat… Mindez igen érzékenyen fogja érinteni az államkasszát, s egyes szakemberek szerint nem kellene túlságosan meglepődnünk, ha a közadósság elérné a bruttó termék értékének hatvan százalékát.

Persze, voltunk mi már ennél súlyosabb helyzetben, de akkor az emberek figyelmét a nyomorról elvonták a háborús események. Most azonban nincs háború, és a minisztériumokban igencsak törhetik a fejüket, hogy mivel „kábítsák el” a népet, nehogy észrevegye, hogy a baj csak fokozódik.

A „hithű” tömegtájékoztatási eszközök azonban máris találtak erre vonatkozó témát. A Világbank illetékesei ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy Szerbiában az idén 2,5 százalékos lesz a gazdaság hanyatlása, míg a többi nyugat-balkáni országban a recesszió elérheti az 5,6 százalékot is. Ez az okfejtés egy kicsit a népies kárörömhöz hasonlít, amikor elpusztult a paraszt tehene, de a szomszédé még jobban elpusztult.

A várható veszteségeket illetően a szakmailag (és nem politikailag!) észszerűen gondolkodó szakemberek igen óvatosak, és váltig azt hangsúlyozzák, hogy sok minden függ a járvány további terjedésétől, hiszen amennyiben nem sikerül legyőzni a kórt, az ezzel kapcsolatos kiadások összege nagyon magasra szökhet. Arról nem is szólva, hogy esetleg az emberek tízezrei maradhatnak munka és kereset nélkül, ami szintén az állami bevétel apadását eredményezheti.

A gazdasági nehézségek enyhítésére a kormány igyekezik ugyan némi gyógyírt találni, de kérdés, hogy az mennyire lesz jótékony hatású. Ugyanis a kis- és középvállalatok megsegítésére előirányozott 5,2 milliárd euró hatalmas összeg, de még hozzávetőleg sem lesz elegendő a munkahelyek megtartására, illetve az elvesztett állások pótlására. Újabb forrásokra lenne szükség, de a hazai „piacon” immár alig akad szabad, erre a célra felhasználható pénz. Ez pedig maga után vonja az újabb hitelek felvételét a nemzetközi pénzpiacon. Viszont azt is tudni kell, hogy a világjárvány nem csak Szerbiát sújtja, vagyis más, kevésbé jól álló gazdasággal rendelkezők is hamarosan szinte sorban állnak a Nemzetközi Valutaalapnál, a Világbanknál és a többi pénzintézménynél. Akadnak ugyan országok, melyeknek a külkereskedelmi mérlege több mint pozitív, de ők sem fogják marékszámra szórni a pénzt. A kereslet és kínálat törvényét jól ismerik, tehát ha sokan ácsingóznak a pénzükre, a kamatok emelkednek, s az ilyen injekciókat használó országok viszonylag gyorsan belekerülhetnek az eladósodás örvényébe. Ez alól Szerbia sem kivétel. Sőt!

Mi lesz a nyugdíjakkal?

Éppen ezért nagy tévedés volna abban bízni, hogy belátható időn belül sor kerülhet az állami munkahelyeken dolgozók, valamint a nyugdíjasok járandóságának növekedésére.

Van ugyan még egy megoldás, de attól a jó Isten mentsen meg bennünket, mégpedig a fedezet nélküli pénzkibocsátás. Ennek következményeiről a közép- és időskorúak tudnának mesélni, nevezetesen arról, hogy voltunk mi már milliárdosok is, csak éppen ez miatt majdnem éhen haltunk.

Az ország vezetése tehát kétszer is megajándékozott bennünket, de ennek a nagylelkűségnek (inkább) előbb, (mint) utóbb ára lesz.

Both Mihály

Corax (Danas)