Bevallom őszintén, nem sok mindenre emlékszem már a középiskolai szerb irodalmi tanulmányaimból, a Vezérre azonban határozottan igen.
Radoje Domanović 19. századi szerb író Vođa (Vezér) című novellája egy olyan népről szól, amelyik egyre inkább éhezik és nélkülöz a szülőföldjén, ezért elindulnak maguknak új hazát keresni. Hogy megtalálják az ígéret földjét, egy vezért választanak maguknak, aki majd vezeti őket az úton. Választásuk egy idős, hallgatag emberre esik, aki egyre nehezebb utakon vezeti népét. Vándorlásuk tele van szenvedéssel, sokan meghalnak útközben, még a gyerekek is látják az egyszerűbb, könnyebben járható utakat, mégis mindenki vakon követi a megválasztott vezért. Az öregember végül egy szakadékba vezeti őket, ahol a kétszáz családból álló kolónia meghal, csak a vezér és három hű követője marad életben. Ekkor elegyednek szóba először a vezérükkel, és csak ekkor derül ki, hogy az a születésétől fogva vak.
Emlékszem, már akkor megfogott a szerb irodalomnak ez a (szerintem) zseniális gyöngyszeme, szatirikus hangvétele, már akkor, tizenévesen érteni véltem az üzenetét és a korokon átívelő óvását.
A koronavírus és a választások árnyékában most zajló oktatási reform keretein belül Domanović novelláját kivették a szerbiai tantervből. Úgy gondolták, ezentúl nem kell terhelni a felnövekvő szerb(iai) nemzedékek gondolatvilágát ilyen fura történetekkel.
Érdekes.
Fotó: exxxperiment.net
