Kegyetlen időket élünk. Olyanokat, ahol könnyen elveszíthetjük a munkahelyünket, a feszített életvitel miatt a fizikai és lelki egyensúlyunkat, és az utolsó pár hónapban még a legértékesebbet, az életünket is.

Erről beszélgettem egy COVID-19-ben megbetegedett magánvállalkozóval. A neve nem publikus, de azok után, amit átélt, egyértelműen joga van névtelenségben maradni. A beszélgetésben elhangzó adatok és információk valósak és ellenőrzöttek.

Hogyan hatott ki a járványhelyzet a magánvállalkozására?

– Nagyon egyszerűen. Én figyelemmel kísértem az előállt helyzetet, és igyekeztem felkészülni arra, amiről úgy gondoltam, hogy majd következni fog. Az utolsó napig dolgoztam, míg be nem vezették a szükségállapotot. Amikor ez megtörtént, gyakorlatilag kénytelen voltam felfüggeszteni a vállalkozásomat a kijárási tilalom és a hétvégi karantén miatt. A munkám természetéből adódóan nekem a hétvégék és az esti órák voltak a legjövedelmezőbbek. Arról nem is beszélve, hogy az emberek már nem akartak olyan dolgokat vásárolni, ami nem nélkülözhetetlen az élethez. A polgártársaim érdektelensége miatt az én üzletemnek befellegzett. A külső gátló tényezők mellett azzal találtam szembe magam, hogy senkit sem érdekel már az, amivel én foglalkozom.

Hogy vészelte át ezt az időszakot, hiszen mégiscsak az ön és a családja megélhetéséről volt szó?

– Először föléltük a tartalékokat, majd elköltöttem a szerb kormánytól kapott fejenkénti 100 eurót. Ezután a segítségemre siettek a barátok, akiktől azonban anyagi támogatást nem fogadhattam el, mert nem akartam magam adósságba verni. Arra alapoztam, hogy július elsejéig vége lesz, de igazság szerint most jön a java. Ha ez még eltart egy-két hónapig, akkor fogalmam sincs, hogy hat ki ez az üzletre, de ha ez így megy tovább, akkor teljes csődről beszélhetünk.

Milyen jövő előtt állnak azok a magánvállalkozások, amelyeknek nincs állami kapcsolatuk?

– Ezt nem tudnám megmondani. Az állam nem segít sokat. Segített valamennyit, de ez édeskevés.

Bejelentették, hogy több segítséget ne várjunk, pesszimista vagyok.

Van-e valamilyen elképzelése arról, mikor lesz ennek a helyzetnek vége, és visszatérhet-e az élet a régi kerékvágásba?

– A nagyvilági híreket követve, és ha látjuk, hogy a kínaiak hogyan oldották meg a helyzetet, látok esélyt arra, hogy nálunk is megoldódjanak a dolgok, de az állam nem mindig a helyes intézkedéseket alkalmazta, hogy ne beszéljünk a választások előtti lezserségről. Most annak isszuk a levét. Mivel látom, hogy az államban nem bízhatok, jósolni sem tudok, hogy mit hoz a jövő.

Ez a kijelentése azt jelenti, hogy semmilyen témakörben nem bízik az államban?

– Eddig sem bíztam, de ami még rosszabb, minden félelmem hatványozottan beigazolódott.

Ha itthon nem tud boldogulni, akkor a jövőt külföldön képzeli el?

– Sajnos, már benne vagyok a korban, a külföldre való távozás időszaka már nem opció az én esetemben. A cél, hogy még pár évet ledolgozom, amíg a gyerek megszerzi a diplomát. Ha a saját lábára áll, majd gondolkodom, hogyan tovább öreg napjaimra. Egyelőre még nem tudom.

Hogyan látja, van arra bármilyen esély, hogy az elkövetkező tíz-húsz évben egy fényesebb jövő várjon ránk?

– Alapból optimista vagyok, mindig is az voltam, most azonban a pesszimizmus lett úrrá rajtam, mivel nem látom azt, hogy bármiféle változás is bekövetkezhet. Minden egyes esetben, amikor bizakodtunk valamiféle változásban, mindig az történt, hogy a változás után csak rosszabb lett. Nem látom, hogyan fordulhatnának itt jobbra a dolgok. Akármennyire is bíztam ebben, egyre erősebb bennem az az érzés, hogy ez lehetetlen.

A sok balszerencsés momentum mellé még az is párosult, hogy megfertőződött a koronavírussal. Vissza tud emlékezni arra a pillanatra, hogy hol kaphatta el a vírust?

– Igazság szerint pontosan tudom. Volt egy kockázatos találkozásom, mikor a városi buszra felszállt egy szurkolói csoport a már ismert rangadó után. Ez abban a laza periódusban történt, amikor a politikusok azt hirdették, hogy „legyőztük a vírust”. Mivel én és a családom betartottuk az óvintézkedéseket, nem tudom elképzelni, hogy máshol fertőződtem volna meg.

Mikor vált világossá a számára, hogy fertőzött, és milyen tünetei voltak?

– Két napig lázas voltam, két napig viszont nem volt hőemelkedésem. Azután négy napon át ismét visszatért a láz, és ekkor jelentkeztem a COVID-rendelőbe. Pechemre ez a választások előtt történt, amikor a járvány hivatalosan nem is nagyon létezett Szerbiában. A rendelőből egy gyors vizsgálat után antibiotikumokkal ellátva küldtek el. Összegezve, azt tanácsolták, feküdjek otthon, és ha a lázam nagyobb lesz, mint 38,5 Celsius-fok, valamint, ha kimerültnek érzem magam, akkor majd az antibiotikumtól meggyógyulok. Szerencsére a doktornő megadta a telefonszámát arra az esetre,  ha rosszabbul lennék… És elkezdődött a pokol…. Akármikor antibiotikumot vettem be, egyre rosszabbul éreztem magam, a lázam felszökött 39,6-ra, és nem tudtam lehúzni. Hívtam a doktornőt, és elpanaszoltam a bajaimat, de ő győzködött, hogy minden rendben van, a következő gyógyszeradagtól már jobban leszek, de én egyre rosszabbul éreztem megam. Ez 3-4 napig tartott, míg a doktornőtől kirimánkodtam a választások előtti napon egy beutalót a fertőző osztályra. Kihangsúlyoznám, hogy egy nappal a választások előtt megérkeztem a fertőző osztályra, ott azonnal megvizsgáltak. Az osztályon fejetlenség és kapkodás uralkodott, a doktornő, amikor meglátott, közölte, ha el is kaptam a vírust, szerinte már túl vagyok a nehezén. Itt elvégezték a COVID-tesztet, vért vettek, megnézték a tüdőmet. A fölvételen látszott, hogy tüdőgyulladásom van, és azonnal befektettek a kórházba.

Mi történt a COVID-kórházban?

– Őszintén, csak dicsérni tudom a kórházi személyzetet. Ezeknek az embereknek nem könnyű, nagy melegben, védőruhában, embertelen körülmények közt teszik a dolgukat. Az esetek kilencven százalékában nagyon kedvesek és felelősségteljesen végzik a munkájukat, mégsem tudnak mindent az előírások szerint végezni. Nem tudok sokat az egészségügyi protokollról, de ahogy olvastam, minden területet lefed. Miről is van szó? Például a rögképződés ellen mindennap jár injekció, jár az erős antibiotikum, ami nem árt a vírusnak, de jót tehet a tüdőnek más baktériumok ellen. Adják a klorokint is, ami elsődlegesen a maláriát gyógyítja, de kihatással lehet az immunrendszerünkre a koronavírus ellen is. A kezelés alatt kaptunk még C-vitamint, alfa D3-vitamint is. Ezzel a terápiával kimerült a gyógykezelésünk, mert erről a vírusról csak ennyit tudnak. Én három nappal a korházba vonulásom előtt azt olvastam, hogy a klorokin többet árt, mint használ, és mégis meggyógyultam. Hogy ennek mennyi utóhatása lesz, azt még nem tudhatom. A véreredmények alapján látszik, hogy a májam kissé sérült, de a máj idővel regenerálódhat. Tüdőröntgent egy hónap múlva kell készíteni, hogy megnézzék, vannak-e következmények. Megjegyzem, soha nem dohányoztam, évekig sportoltam és sokat vagyok szabad levegőn.

Hogy tesztelik a betegeket? A kórházba érkezése után azonnal végeztek önnél tesztet?
– Nem. Engem még a klinikán, a fertőző osztályon teszteltek, és az eredmény talán elveszett, de végül kilenc nappal később meglett. Úgyhogy amikor én kézhez kaptam a pozitív teszteredményt, addigra én már a terápia nagyját letudtam. Abban biztosak voltak, hogy COVID-fertőzött voltam, mert a klinikai eredmény nem hazudik, viszont mikor haza akartak engedni, és a második tesztet végezték el, az eredmény két napra rá megjött. Úgyhogy lehet, az elsőnél valami torlódás történt, de akkor hátborzongató állapotok uralkodtak. Elég sok ember sokáig várt a teszteredményre, főleg a választások előtt és közvetlenül utána. Hogy miért, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy velem különböző korú és profilú emberek voltak.

Mi történt a családjával: ön fertőzött volt, őket tesztelték?

– Voltak tüneteik, mert egy hétre az én esetem után elveszítették az ízlelési és szaglási képességeiket. Én a korházban és előtte is érdeklődtem, kell-e kontaktkeresést végezni, és azokat az embereket tesztelni, de azt mondták, ha nem súlyos esetek, akkor nem, mert nincs elég teszt. Ajánlották, hogy 14 napig önkéntes karanténba vonuljanak, amit ők meg is tettek. Nem tudjuk, hogy fertőzöttek-e, vagy sem, a tüneteik elmúltak. Anyósom is megbetegedett, habár nem volt velünk kapcsolatban: ő tíz napot töltött kórházban tüdőgyulladásos tünetekkel. Az első tesztje sikertelen volt, a második negatív, és helyhiány miatt hazaengedték a kórházból, még mielőtt a harmadik teszt eredményét megkaptuk volna. Azóta sem tudunk semmit, valószínűleg a kórháztól kellene kérni az eredményt.

Mennyi időt töltött a kórházban?

– Napra pontosan két hetet, és utána még tizennégy napot voltam önkéntes karanténban.

Hogy érzi most magát?

– Jól vagyok. Igaz, nincs annyi erőm, amennyi volt, de nemsokára letelik az önkéntes karantén, és ha fizikailag aktívabb leszek, akkor látom meg, mennyi erőt vesztettem.

Hogyan látja a saját és a családja helyzetét, ha majd egyszer minden elmúlik?

– Egy bizonyos időnek el kell telnie, hogy a dolgok a régi kerékvágásba kerüljenek vissza. Azt az elvet hangoztattam, ha választani lehet, hogy a vírus vagy az éhhalál, akkor a válasz egyértelmű. De hogy ezzel nem szabad viccelni, erre a betegségem alatt jöttem rá. Az egyik szomszédom elhalálozott. Közelről láttuk, hogy emberek megbetegszenek és meghalnak a vírus miatt. Az a legfontosabb kérdés, hogyan hat majd ez a vírus a civilizációra. Nem én leszek az első, se az egyetlen, aki megszenvedi ezt.

A pandémia a világgazdaságra is hatással volt. Van-e esély arra, hogy a világ gazdasága visszatér a régi medrébe?

– Én remélem, és szeretném azt hinni, hogy úgy lesz minden, mint régen. De nem lesz. Kötve hiszem, hogy az elkövetkező két év alatt ezt a vírusdolgot képesek leszünk megoldani.

Végigolvasva az interjút, bizonyára mindenkinek nehéz megszólalni. Nincs más választásunk, marad csak a remény, hogy egy nap ezt a XXI. századi szörnyet – amely negatívan hatott, hat és még sokáig hatni fog ránk – legyőzzük. És hogy túléljük a csatát: fizikailag és lelkileg is.

Ljudmila JANKOVIĆ GUBIK

A projektum megvalósítását támogatta: