„Elnézést, de nem volt türelmem végigolvasni a cikket! Mi itt a kollégiumba már nagyban dolgozunk azon, hogy a gyerekek megfelelő elhelyezést és ellátást kapjanak! Nem könnyű nekünk sem! A kollégiumokban magasan képzett, empatikus, jó emberismerő és szerető kollégák vannak, akik mélyen átérzik a gyerekek helyzetét! Mosógép van, megtanulnak mosni, vasaló is van, megtanulnak vasalni! Bankkártyát érdemes minden gyereknek váltani, pénzt utalni lehet rá. Sokkal célszerűbb mint a készpénz! Ingyen letesztelik őket, ügyeleti rendben várjuk őket, szombat és vasárnap is benn leszünk velük, ameddig csak kell!!! Foglalkozásokat tartunk nekik, programokat szervezünk, mindenben segítettünk eddig is, és ezt ezután is meg fogjuk tenni, DE ILYEN HANGULATKELTŐ CIKK ELLENÉRZÉST szülhet! Minek ez? Kinek jó ez? Tiszteletem mindenkinek!” – jegyezte oda egy kollégiumi nevelő az Olyanok, mint az elítéltek című, a Magyarországon tanuló kollégista diákok családjaiktól való elzárását bíráló cikkem megosztása alá. (Nem változtattam a helyesírásán és a megformálásmódján sem. Van itt nagyobb baj a nyelvi színvonalnál!)

Korrekt szövegnek tűnhet, de a valóságban egy érzéketlen, szívtelen ember gondolkodását tükrözi. Kezdjük azzal, hogy szemmel láthatólag magát is besorolja az „empatikus, jó emberismerő és szerető” (hiányzik a kiskötőjel a „szerető”, vagyis a kettéválasztott összetett szó utótagja elől, s így egészen mást jelent, mint a „mások iránt szeretettel viszonyuló” – de ez most nem érdekes!) nevelők közé, miközben „nem volt türelme” végigolvasni a cikket. De tudja, hogy „hangulatkeltő”. Nem mondja miért, s mi ellen kelt hangulatot. De, gondolom, az uralkodó rend ellen. Bölcs és megfontolt vezéreink rendeletei ellen. A nemzeti egység rendje ellen.

Erzsike nevelőnéni és a vasalódeszka!

Írásom első változatában egy komoly trágárságot írtam ide. Aztán kitöröltem, mert mégsem szeretném, ha Erzsike kollégiumi nevelőnő, aki a fenti bejegyzést írta, azt gondolná, hogy nem vagyok az ő szintjükhöz mérhetően empatikus és művelt.

Meggyőződésem, hogy a trágárságok, a szavak önmagukban nem bántanak. A szó hangalakja többnyire semleges. Kivéve a hangulatfestő, hangutánzó vagy indulatszavakat! Ezért a trágárság helyett, itt most, kellene egy jó, kifejező indulatszó, de csak súlyosabbnál súlyosabb káromkodások, hogy mit csináljon az ilyen és a hozzá hasonló „empatikus” nevelő, csak ilyenek jutnak eszembe. Mondhatnám: „Azt a teremburáját!” Ugye, milyen vicces! Pedig egy oltári nagy istenkáromlás rejlik benne! Százszor nagyobb, mint az, hogy „baszd meg, Erzsike!” Na itt van, el lehet ájulni! Ugyanakkor össze is lehet hasonlítani az idézett, negédesen pökhendi, kioktató, álempatikus szöveget, s az én érzelmek indukálta trágárságaim igazságtartalmát. Ugye, milyen hazug magatartás, Erzsike! Hogy nem rúgom ki felnőtté ért fiamat sem a házamból, sem a szívemből, hogy a hétvégeken, baszd meg, én szeretnék programokat és foglalkozásokat szervezni számára, én szeretném tanítani, praktikus tanácsokkal ellátni, de főleg szeretni! Miként a többi szülő is.

Péntek délután a belföldi diákok becsomagolják a szennyest, utaznak haza a számukra legalkalmasabb tömegjárművel, ahol még véletlenül sem kaphatják el a vírust. Otthon a nagyi (már akinek van!) és anyu (kivéve Erzsikét, aki a határon túli gyerekeket tanítja vasalni!), illetve mindketten, vagy hárman (ha mindkét nagyi megvan és szerető nagyszülő) a kedvenceiket készítik, jócskán jut elvitelre is, ha a hét folyamán is megkívánná a hazai ízeket. Az ő környezetében még véletlenül sem lehet fertőző kontaktus. Nem úgy harminc kilométerrel délebbre. S bár a környezet semmiben sem különbözik az északabbra levőnél, mégiscsak adminisztratív határ választja el a kistérség északi és déli égtáját. És mi, errefelé, főleg az olyan szülők, mint én: gennyes vésztározók vagyunk! (Megnéztem a magyarországi mutatókat tíz napra visszamenőleg is: tényleg jócskán emelkedett a megállapított pozitív esetek száma, miként a tesztelések száma is háromszorosa, négyszerese a korábbiaknak.

Keddtől csak négy határátkelő fogadja az utasokat a szerb-magyar határon

Nem gondolom, hogy értek hozzá, lehet, hogy tévesek a következtetéseim. Viszont nem értem az illetékes hatóságot, a járványügyben hivatalos szerveket, a Miniszterelnök urat sem: miért nem oszlatják el egyenes beszéddel, világos tények közlésével efféle kételyeinket? Mondanák el szépen, hogy nem, nem azért van: nincsenek itt ilyen arányos növekedések stb. Tiszta vizet öntenének a pohárba, megértenénk a dolgok logikáját, s mondanánk, hogy ott egye meg a franc azokat a fránya kölköket, hogy képzelték, meg mi is, hogy egyenlő esélyeink vannak a parlamenti választások – amikor szavazatküldésben lennénk jók – idején kívül is! Nem tartozik ide, de: én még abban sem vagyok jó, nemcsak a logikában. Azt hiszem, még csak nem is regisztráltam a választási listára. És a gyerekem sem. Azt hiszem, nem is fogunk!)

Öleld meg, Ilonkám, az unokáid!

Minek is foglalkozni ezekkel az ostoba Facebook-bejegyzésekkel? Erzsike nevelőnő csak nem gondolt bele, „empatikus beállítottsága” ellenére, most az egyszer nem tudta beleélni magát más anya helyzetébe, nem jutott el addig a következtetésig, hogy mi, én, meg még több száz hasonló helyzetben levő szülő (igaz, hogy van közöttük néhány, mint én is, libernyák balfasz, aki szabad gondolkodásról, meg véleményalkotásról, egyenlőségről ábrándozik), mi is el szeretnénk mondani, méghozzá magyarul, azaz anyanyelvünkön mint az egyetlen erre alkalmas nyelven, közvetlenül nekik, élő kontaktusban gyerekeinknek, hogy mennyire szeretjük őket! Én még, bassza meg, meg is szeretném ölelni a felnőtt gyerekemet!

Foglalkozni kell az ilyen egyedi, bagatellnek tűnő példákkal is, mert – sajnos – társadalmi közmegegyezést tükröznek. És lépten-nyomon belebotlani ezekbe a magatartásokba, hatalmilag instruált álnokságokba.

Ott van például Ilonka néni esete. Ő is csak egy a sok közül, a sok Facebook-kommentelő közül. De nagyszerűen mutatja meg esete a helyzet visszásságát és diszkriminatív jellegét. A hetvenöt éves Ilonka néni ugyanis jogosnak véli saját felháborodottságát a megszorító intézkedések (pl. a határzár) miatt háborgókkal szemben, mondván, hogy „biztonságban és családi körben szeretné még egy ideig élvezni megérdemelt nyugdíjas éveit, beleélni magát a nagyszülőség örömeibe”! És mindazok, akik a koronavírus elleni szigorított védekezés szükségességét vonják kétségbe (például azt a rendeletet, hogy a határon túli kollégiumi tanulók hónapokig nem mehetnek haza), ezt a jogát veszélyeztetik. És ha a mi idős szüleinkről „lenne szó”, akkor mi is így gondolnánk!

Így gondolom én, Ilonka néni meg Mancika néni, meg kedves Mindannyian, most is, és úgy is, hogy tényleg nincsenek már idős hozzátartozóim, szüleim, meg házastársam sem, meghaltak mindannyian, jóval a hetvenötödik születésnapjuk előtt – rákban, sztrók, tüdőembólia következtében, meg ilyenekben. Épp ezért nagyon is jól tudom, mit jelent szeretteink elvesztése. De mégis felmerül bennem néhány, számomra megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: a 75 éves Ilonka néni védelmében, megelőző intézkedésként, miért nem Ilonka nénit izolálják környezetétől? Szabadon látogathatják, igaz, nem határon túli, hanem „született” magyarországi, ámbár elvileg mégiscsak potenciális vírushordozó unokái.  Miért van az, hogy Ilonka néni védelmében mégis én nem találkozhatom – nem mellékesen: negatív Covid-19 teszttel rendelkező – fiammal? Persze, nem vagyok egyedül: üti az ezret a hasonló helyzetben levő fiatalok száma, akik így járulnak hozzá Ilonka néni védelméhez.

Nem én találtam ki, egyik szerb politikai elemző (jó, igaz, bevallom: ellenzéki magatartású politikai elemző!) cikkében olvastam azt a felvetést, hogy a térségi kormányok egy bizonyos korosztály érdekében (szó sem róla, joguk van a nyugodt, biztonsághoz életfeltételekhez, mint mindenkinek!) feláldozzák egy másik, fiatalabb generáció esélyeit. A társadalmi esélyegyenlőség (pl. a színvonalas oktatás, a szabad mobilitás) megvonásával – írta az elemző – most tesznek tönkre egy teljes fiatal nemzedéket!

Nem tudom miért, de egy jól ismert verssor jutott eszembe.

„Dicsőséges nagyurak, hát / Hogy vagytok?”

De nem Petőfi Sándor második, még ennél is provokatívabb kérdésével folytatnám. Csak úgy, egyszerűen megkérdezném: Miben reménykedtek?

Üresen álló kollégium (Fotó: booking.com)