Sosem volt könnyű tájékozódni a politikai életben, napjainkban (Szerbiában) azonban ez hatványozottan érvényes. Aki ugyanis a politikai hierarchia meghatalmazási és illetékességi sorrendjét a sokszor hangoztatott és leírt elvek alapján értelmezi, ugyancsak nagy bajban van.
Ismeretes ugyanis, hogy az ország legmagasabb rangú intézménye a képviselőház. Utána következik a kormány, majd a minisztériumok. Az alkotmány szerint a köztársasági elnöknek meglehetősen szűk a mozgástere, s ezt már több eddigi államfőnk tevékenysége is bebizonyította. Tomislav Nikolić 2012. május 31-e és 2017. május 31-e között, a Szerb Radikális Párt alelnöki tisztségét (és a szellemi atyjának is tekinthető Vojislav Šešeljt is) cserben hagyva, az általa létrehozott Szerb Haladó Párt képviseletében játszotta ezt a szerepet. Ő a széles néptömeg előtt arról vált ismertté, hogy a vele készült interjúk alatt szinte kizárólag az elnöki kabinetben levő íróasztala mögött ücsörgött, és a laptop egerét markolászta. Megbízatási ideje alatt semmi észrevehetőt sem alkotott, s ezt a számára jól bevált gyakorlatot a későbbiek során is gyakorolta, mi több napjainkban is folytatja. A legutóbbi elnökválasztás után ugyanis – aligha kétséges, hogy a politikai háttéregyezkedések (vagy bizonyos zsarolások?) eredményeképpen egy direkt számára kitalált intézmény, a Kínával és az Oroszországgal fenntartandó kapcsolatok ápolását és fejlesztését szolgáló iroda vezetésével bízták meg, ahol nagyjából harminc beosztottjával eddig egyetlen „eredményt” mutatott fel: évente elkölt 30 millió dinárt az adófizetők pénzéből.
Bizonyos értelemben sorstársának tekinthető az a Milan Milutinović, aki 1997. december 29-én kezdte meg láthatatlan uralmát, és – a Szerb Szocialista Párt színeiben – 2002. december 22-ig „uralta” a szerbiai politikát. Az idézőjel nem véletlen, hiszen róla az a hír járta, hogy „nem avatkozik bele a saját munkájába”. És – sajnos – ez nem csak vicc volt akkor!
Az ő idejében és előtte tűnt fel a politikai porondon egy ifjú titán, aki a miloševići korszakban tájékoztatási miniszterként keserítette meg a velük egyet nem értő tömegtájékoztatási eszközök helyzetét és újságírók életét. Igaz, akkor a még szinte politikai sihedernek számító ifi Šešelj főtitkára volt, de ambíciói ennél sokkal magasabbra törtek. Végül 2017-ben államelnök lett, és fokozatosan megvalósította a maga teljhatalmát. Ma már ott tartunk, hogy a megkérdezése nélkül sem a parlament, sem a kormány egyetlen értelmes (vagy éppen nem olyan értelmes) döntést sem hozhat. Naponta akár többször is szerepel a tévében. Az általa felhozott témákból ítélve úgyszólván mindenhez ért. Mélyenszántó gondolatokat fejt ki az egészségügyről, mezőgazdaságról, útépítésről, de ugyanez vonatkozik az óvodák, esetleg szociális intézmények létrehozására is. A nemzethez intézendő szózataiban, főleg az utóbbi időben, szöges ellentétbe kerül a pénzügyminiszter megállapításaival, de olykor még az önmaga által „közkinccsé” tett korábbi nyilatkozataival is. Előszeretettel hangsúlyozza, hogy számára mennyire fontos Szerbia összes polgárának jóléte, de elsősorban az ország fejlődése. Az előbbi érdekében – furcsamód pont a legutóbbi választásokat megelőzően – minden felnőttnek száz eurót „ajándékozott”, hogy a szerencsétlenek könnyebben viseljék el a világjárvány anyagi-gazdasági következményeit. Arról azonban mélyen hallgatott, hogy a szavazatok ily módon történő megvásárlása érdekében az országot (és népét) 600 millió eurós adósságba verte.
A napokban hallhattuk tőle, hogy a gazdaságserkentő intézkedések kapcsán hatalmas segítséget kapnak a kis- és közepes vállalkozások. Nagy pénzekről van szó, de a beszédeit folyamatosan figyelemmel kísérők erre felkapták a fejüket, mert három héttel korábban ő, később pedig a főváros exfőpolgármestere, vagyis a jelenlegi pénzügyminiszter azt állította, hogy nincs pénz. Bizonyos csuprokat említett, amelyek azért ürültek ki, mert „a szakemberek kirabolták”. Vajon kik lehetnek ezek a szakemberek? Nos, ezt a témát egyetlen újságíró sem feszegette, pedig lett volna rá igény.
Nem állíthatjuk, hogy a pénzhiánynál is nagyobb gond, ahogyan a politikai csúcs szereplői felvezetik a tervezett gazdaságszilárdító intézkedéseket, mert az előbbit (az eszközhiányt) nehezen lehetne überelni. Tény azonban, hogy a pénzügyminiszter mindössze egy nappal az államelnök zengzetes bejelentése előtt azt taglalta, hogy egyelőre nehéz lenne konkrétumokról beszélni, mivel legalább a szeptembert meg kell érnünk ahhoz, hogy áttekinthető képet kapjunk a segítségnyújtás hatásairól, hiszen ebben a pillanatban nem tudhatjuk, hogyan reagál az EU erre a csomagra, valamint meg kell várni a kivitel alakulását.
Szóval az államelnök, a miniszter és a Gazdasági Kamara elnöke nem hangolta össze a mondandóját, s az érintettek és a közömbösek, de az érdeklődők is csak kapkodhatják a fejüket, hogy most ki mond igazat, és ki az, aki mellébeszél.
Ez azonban nálunk nem lehet gond, mivel – az eddigi tapasztalatok szerint – a végső döntést pénzügyekben (sem) az illetékes minisztérium vagy a kormány, esetleg az állítólag független Nemzeti Bank kormányzója hozza meg, hiszen szűk hazánk minden történésének egyetlen illetékese, némi túlzással: „ius vitae ac necis”-e (élet és halál ura), Szerbia alfája és ómegája az államelnök.
Both Mihály
Tomislav Nikolić, Szerbia korábbi elnöke (Fotó: Beta)
