Annak ellenére, hogy örvendetesen csökken (de inkább enyhén hullámzik) a fertőzöttek száma, még mindig a híradások élén szerepel. A nagypolitikában azonban érezhető eltolódás tapasztalható. A kormány folyamatosan a gazdaság talpra állításának, illetve újraindításának lehetőségeit taglalja, s bizonyos intézkedésekkel a helyzet javítására törekedik. Ez azonban nem egyszerű dolog, hiszen óriási pénzösszegre van szükség akár még a részleges siker elérése érdekében is.

Első ránézésre tiszteletet ébresztő az, hogy az ország vezetősége elsősorban a munkahelyek megőrzését tűzte ki célul, ezzel párhuzamosan pedig olyan megoldásokat is igyekszik kifundálni, amelyek átsegíthetik a válságos időszakon a bajba jutott idegenforgalmi ügynökségeket, a szállodákat, sőt akár a fényképészeket is, akiknek – az esküvők, keresztelők és egyéb családi rendezvények híján – alaposan megcsappant a kenyérkereseti lehetőségük.

A kisebb-nagyobb vállalkozások tulajdonosai, nyilván felbátorodva a kormány, de elsősorban az államfő ilyen irányú nagylelkűségén, kezdetben csak kérték, ma már követelik maguknak a pénzügyi támogatást. Vučić pedig mindenkinek mindent megígér. Ez a viselkedés kísértetiesen emlékeztet a székelykevei sógorra, aki sok évtizeddel ezelőtt, Szent István napja táján, vagyis a falu legnagyobb ünnepét megelőző napokban az unokáknak megígérte, hogy vesz nekik kabezót, felülteti őket a bolondkocsira, sőt még seggbefújó kiskakasra is számíthatnak tőle. A felesége szinte sírva óvta a felelőtlenségektől, hiszen ő tudta legjobban, hogy talán már másnapra sincs kenyérrevaló. Az öreg sógor azonban leintette:

– Hallgass, Teca! Nem vagyunk münk ojan szëgének, hogy akármit meg ne tudnánk ígérni.

Ígéretekben tehát nincs hiány. Pedig ha csupán a szállodákat vesszük alapul, amelyekből az országban 380 városi van, de alig 115 működik, a főváros sem szűkölködik idegenfogalmi vendéglátóhelyekkel, hiszen nem kevesebb mint 115 hotelje van, de jelenleg mindössze 42-ben akadnak vendégek. Azért mondjuk, hogy „akadnak”, mert a nyitva tartók telítettsége 9-10 százalékos (!). Őket igyekeznek megsegíteni az ágyankénti 350 és a szobánkénti 150 euróval.

A közpénzt igénylők sora igen hosszú, s ezeket az államelnök szemrebbenés nélkül azzal áltatja, hogy ő (egyes szám első személyében) mindenkin segíteni fog. Arról azonban egyetlen szó sem esik, hogy miből? Hiszen a gazdaság visszaesésével az államkasszába kevesebb pénz folyik be, így a korábbi időszakhoz képest kevesebb forrás áll rendelkezésre. Kevesebb a forgalmi adó, a megszűnt munkahelyek után különféle adók és járulékok. Ennek ellenére a pénzügyminiszter még a napokban is azzal ámította a balga népet, hogy az állami támogatások sokasága bizonyítja, az ország gazdaságilag és pénzügyileg is szilárd lábakon áll. Vagyis van miből. Ennek azonban mereven ellentmond az a tény, hogy a köztársasági költségvetés módosításának következményeként az Újvidéki Rádió és Televízió az eredetileg betervezett összeg ellenére az idén kétszázmillió dinárral kevesebb állami támogatásra számíthat, s ezt a hiányt kénytelen lesz a saját ügyviteléből kigazdálkodni. Többek között azzal, hogy kétszáz, eddig az ügynökségektől bérelt munkatárstól lesz kénytelen megválni. Pedig a rezsimnek továbbra is szüksége lesz a médiaházak propaganda jellegű támogatására. Abból a szempontból azonban igaza van a hatalomnak, hogy a pecások sem szokták etetni a már kifogott halakat.

S amíg szűkül a kincstár bevételi oldala, úgyszólván látványosan terebélyesedik a kiadások listája. Újabban egy nem kis plafon szakadt az államra, mégpedig az annak idején az évszázad üzletének kikiáltott Air Serbiának az Egyesült Arab Emirátusok Etihad légi közlekedési vállalatával kötött szerződése, amelyben az áll, hogy az egykori JAT-ban a szerb államnak 51, az ázsiai partnernek pedig 49 százalékos a részesedése. Öt évvel ezelőtt azonban a(z alig) többségi tulajdonos hitelt vett fel az Air Serbia feltőkésítése céljából, s ez az összeg most megérett a visszafizetésre. Nem kevesebb mint 120 millió dollárról van szó. Belgrád nemrég könyörgésre fogta a dolgot az adósság átütemezését illetően, de az arabok erről hallani sem akarnak. Tehát fizetni kell.

Egyébként a nagy ígérgetésekhez tartozik a boszniai Szerb Köztársaság folyamatos (és egyre kendőzetlenebb) igénye, hogy Szerbia folyamatosan segítse őket. Persze, hivatalosan ezt gazdasági-pénzügyi és egyéb formájú együttműködésnek nevezik, de a tájékozatlan is tudja, hogy ez esetben is a pénzáramlás meglehetősen egyirányú. Vučić nekik is utakat, óvodákat, üzemeket ígért – a szerbiai adófizetők pénzéből.

A hab a tortán pedig a koszovói szerbek közössége. Ők évente félmilliárd euróba kerülnek Szerbiának.

Hatalmas összegekről van szó, mi pedig úgy szórjuk a pénzt, mint bolond pék a lisztet.

Both Mihály

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör hetilapban jelent meg.

Öt évvel ezelőtt a szerb állam hitelt vett fel az Air Serbia feltőkésítése céljából, s ez az összeg most megérett a visszafizetésre. Nem kevesebb mint 120 millió dollárról van szó (Fotó: Beta)