Tizenhat évvel ezelőtt a köztársasági parlament elfogadta az új környezetvédelmi törvényt, majd hét évvel később módosította. Ennek értelmében a polgárok a mai napig, de egyelőre megfoghatatlan mércék alapján kötelesek környezetvédelmi illetéket fizetni.

Mivel az államkassza feltöltéséről van szó, aligha volt kérdéses, hogy a hatalom minden eszközzel be fogja hajtani a – szerinte – neki járó pénzt. Meg is tette/teszi, csupán az a kérdés, hogy ezek az eszközök hol kötnek ki? Ugyanis a törvény nem ír elő rendeltetésszerű, vagyis a környezetvédelemben való felhasználást, s éppen ezért a legfelsőbb és legalsóbb szinten is amolyan égből hullott manna, vagy még pontosabban, Csáki szalmájaként kezelik (és használják) a befolyó összeget.

Kezdetben a helyi önkormányzatoknál külön folyószámlán vezették az illetéket, s többé-kevésbé tartották magukat a célirányos felhasználáshoz. Aztán lazult ez a hozzáállás, és jutott iskolai ablakok kicserélésére és minden másra, aminek az égvilágon semmi köze sincs a környezetvédelemhez.

Eleinte Zentán környezetkímélés címen bevásárlószatyrokat gyártattak, s azokat meghatározott mennyiségű újrahasznosítható hulladék (műanyag, üveg…) átadása után át lehetett venni. Ez az akció azonban viszonylag hamar kifulladt, s azóta csak a Magasságos tudja, hogy (az egész országban) hova kerül a környezetvédelmi illeték. Pedig nem kis összegről van szó, de annak elprédálói mélyen hallgatnak a pénz útjairól.

Bizonyos jelekből azonban arra lehet következtetni, hogy a kiszabott illeték nem elégíti ki az igényeket, ezért újabb források után kellene nézni. Nos, „szerencsére” van az országnak egy Goran Trivan nevű szocialista kádere, aki szinte kifogyhatatlan a hülyébbnél hülyébb ötletekből. Környezetvédelmi miniszterként azt találta ki, hogy semmi értelme a hosszadalmas törvényalkotási hercehurcának, sokkal egyszerűbb rendeletek útján nyomorgatni az embereket. Tavaly ugyanis – saját eszűleg – azt fundálta ki, hogy csoportokra osztja a tevékenységeket és vállalkozásokat, és azok alapján szabja meg egy újabb környezetvédelmi illették összegét. Ebből kiderül, hogy még az ügyvédek vagy énekesek is környezetszennyező tevékenységet folytatnak, tehát kötelesek fizetni a pótlólagos illetéket. A joghoz konyítók azonban nem hagyták annyiban a dolgot, és meglehetősen könnyen kiderítették, hogy a miniszteri rendelet szöges ellentétben áll a környezetvédelmi törvénnyel. Ebben a jogi aktusban ugyanis tételesen felsorolták, hogy melyek a környezetszennyező ágazatok. Ilyen az ipar, a bányászat, az energetika, közlekedés, turizmus, mezőgazdaság, erdészet, vízgazdálkodás és a kommunális tevékenység. A miniszter által kiötlött foglalkozásoknak nyoma sincs a törvényben.

Egyébként a kladovói születésű területrendezési mérnök múltja sem makulátlan, tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanis letartoztatták, s felbujtóként kellett volna a bíróság elé állnia, de a honi „expeditív és független” bíróság azonban úgy elfektette az ügyet, hogy elévült, s mint ilyen, nem büntethető.

Furcsa volna azt hinni, hogy a jelenlegi kormányelnök erről nem tudott, de ennek ellenére felkínálta neki a környezetvédelmi tárcát.

Mellesleg nem ő az egyetlen Ana Brnabić jelenlegi kabinetjében, akinek volt alkalma megtapasztalni a „rácsos kapu, rácsos ablak” benti körülményeit. Nagybecskerek egykori polgármesterének is az igazságszolgáltatás elé kellett volna állnia, de a legfelsőbb jogi instancia bizonyítékok hiányában ejtette a vádat („Jé, pedig a bizonyíték az előbb még itt volt!”). Az már csak hab a tortán, hogy ugyanez a gazdasági miniszter a napokban szülővárosában a gyalogátkelőhelyen elsodort egy idős embert. Érdekes lesz figyelemmel kísérni, hogy mi lesz az eset folytatása és következménye! Mellesleg ő is a börtön után került a miniszteri székbe.

Egyelőre mélységes titok övezi a leendő kormány összetételét, hiszen még a kormányalakító személye sem ismeretes. Az azonban botrányos lesz, ha mind a kettő marad a helyén. Az emberek azonban ezen sem fognak meglepődni, hiszen Szerbia a korlátlan lehetőségek hazája.

De ha Trivan tovább folytathatja áldásosnak és szakszerűnek aligha nevezhető tevékenységét, a nagyon idős embereknél megjelenhet egy régi kép; a békebeli békében ugyanis az állam úgy igyekezett feltölteni a kincstárat, hogy megbízottjai járták a falvakat és a városokat, s ahol a házon kéményt láttak, listára vették. Ez volt a füstadó. Úgy tűnik, a miniszter is helyet követel magának a hülyeséggel előhozakodók tárházában.

Both Mihály

Illusztráció (Fotó: Femina)