Nemcsak a lakosság természetes fogyása miatt, hanem elsősorban a fiatalok elvándorlásának következményeként Szerbiában folyamatosan ürülnek ki a falvak. Ez alól Vajdaság sem kivétel, holott Bánátban, Bácskában és Szerémségben még mindegyik településen élnek emberek. A teljes elhagyottság elsősorban a Szávától délre eső területekre jellemző.

Ma már ezerötszáz faluban vagy nincs egyetlen helyi lakos sem, vagy pedig az ingatlanokat, szüleik, nagyszüleik egykori szülőházát már régen a városba költözött örököseik csupán hétvégi pihenésre használják. Az épületekhez általában kisebb-nagyobb háztáji is tartozik, az évek során ezek az egykor termőterületek elparlagosodtak, vagy ahogyan faluhelyen mondják, elvadultak. Ez az állapot sok (vajdasági) falusi háznál is látható, s ma már gyakorlatilag senki sem törődik vele. Jogilag azonban van tulajdonosuk, ezért az állami szervek nem fordítanak túlzott figyelmet rájuk. Annál is inkább nem, mert az állam tulajdonában is jócskán akad használhatatlan parlag. Igaz, ezek főleg legelők, kaszálók, lápos területek, vagy elhagyatott, egykor magántulajdonban lévő, de valamilyen oknál fogva az állam kezébe került gyümölcsösök, amelyek bérbeadásával az illetékesek többször is kísérleteztek, eredménytelenül.

Egyébként az állami „gondoskodásra” jellemző, hogy tulajdonosuk vagy kezelőjük az állam legmagasabb szintjén létező különféle igazgatóságok és ügynökségek. Ugyanis nagyjából 80 000 hektár sorsát a helyi önkormányzatokra bízták, s nekik sikerült is olyan köztes megoldást találni, hogy „a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon”. Elsősorban a hegyes, dombos-lankás részeket egyszerűen, természetesen igen hozzáférhető bérleti díjért, felkínálták a ridegtenyésztéssel foglalkozó kecske-, juh- és szarvasmarha-tenyésztőknek, akik kapva kaptak a kiterjed területű legelőkön, s immár évtizedek óta használják azokat. Az is jelzésértékű, hogy eddig közülük senki sem fejezte ki a vásárlási szándékát. Nekik bőven elegendő az olcsó legeltetés, a tulajdonlással járó különféle adók és járulékok fizetésével miért vennének a nyakukba egy szükségtelen nyűgöt.

Az utóbbi három évben az állam több mint 5000 hektártól szabadult meg ily módon. Azt azonban csak a magasságos tudja, hogy még hány (tíz)ezer hektárt lehetne ezzel a megoldással hasznosítani, csak az a baj, hogy akiknek ez a (jól fizetett) feladatuk lenne, kisebb gondjuk is nagyobb, mintsem újabb bérlőket keressenek.

Az említett 5000 bérbe adott hektár érdekessége azonban, hogy a bérlőknek öt évig egy megveszekedett fityinget sem kell fizetniük, viszont kötelezettséget vállaltak/vállalnak, hogy fél évszázad alatt termővé teszik az elvadult területet. Látszólag ez egy igen méltányos ügylet.

A rutinos parasztok azonban tudják, hogy ami ingyen van, az meglehetősen drága. Ugyanis, különösen a dombos területeken, nem egyszerű és nem is olcsó mezőgazdasági termelésre alkalmassá tenni a földet.

A kőkemény talaj feltöréséhez nem elegendő a Fergussonnak nevezett IMT 39-es könnyű traktor, de még az egykori Zetorok sem birkóznának meg azzal a talajjal. Vagyis nagy teljesítőképességű traktorra, szinte a forgatási mélységi hatoló ekére van szükség, hiszen ha valaki valóban eredményesen szándékozna gazdálkodni azon a határrészen, nem elégedhet meg a 10 col (25 centi) mélységű „körmöléssel”, hanem többször is le kell hatolnia a 35–40 centin levő altalajig. Azt csak a szántáshoz-vetéshez nem értőknek kell elmagyarázni, hogy ilyen talajműveléskor az erőgép fogyasztása megtöbbszöröződik. És ez csak a talaj feltörése! Hol van még a gyomtalanítás, a tárcsázás, rögtörés, stb. Az előbbi annál is inkább fogós és költséges feladat, ha tarackot kell kiirtani. Ebben az esetben szinte vödörszám fogy a teljes gyomirtást biztosító Total vagy a Glifosav.

Nem véletlen, hogy a földet ingyen bérbe adó állam ötéves határidő letelte után követeli meg a bérlőtől a parcella normális termelési képességének elérését. Márpedig ennyi idő alatt egy hektár „betörése” 1000–2500 eurós ráfordítást igényel. Vagyis az évi „bérlet” 200 és 500 euró között mozog. Ennyiért pedig napjainkban is folyamatosan és tisztességesen művelt szántót lehet bérelni. S még az sem vigasz, hogy az öt év letelte után a bérlő előjogot élvez további huszonöt esztendeig, de az idő alatt a szokásos bérösszeg hatvan százalékát köteles leszurkolni az állam asztalára.

Aki komolyan foglalkozik mezőgazdasági termeléssel, minden bizonnyal kiszámítja, hogy egyáltalán érdemes-e egy ilyen „kalandba” bocsátkozni.

Annál is inkább, mert semmi sem szavatolja, hogy az öt év alatt helyrehozott termőterület, elsősorban a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok közepette, meghálálja-e bérlőjének a befektetett pénzt, időt és erőfeszítést.

A fentiek ismeretében talán már nem is olyan furcsa, hogy a parasztok miért nem kapkodnak az ilyen parcellákért. Ők tudják ugyanis legjobban, hogy a végelszámolásnál igencsak drága lehet ez a „potyázás”.

Both Mihály