Aligha kerülte el bárkinek is a figyelmét az az utcai harcokba torkollott tüntetéssorozat az USA-ban, amely egy színes bőrű férfi miatt tört ki, aki rendőri brutalitás miatt vesztette életét. Az utcára vonulók tömege „A fekete élet is számít!” transzparensekkel szándékozták felhívni a figyelmet arra, hogy az afroamerikaiak is emberek.

Az már más lapra tartozik, hogy a brutális tüntetések következtében életét vesztette egy fiatalember, akit lőtt sebbel szállítottak a korházba, de már nem tudták megmenteni. Talán nem volna felesleges feltenni a randalírozóknak a kérdést, hogy az ő élete nem számít.

Lehet, hogy kissé furcsán hangzik, de a fenti gondolatok merültek fel annak kapcsán, hogy a szerbiai Fellebbviteli Bíróság megsemmisítette az elsőfokú ítéletet, amelyben az állt, hogy Slavko Ćuruvijának, a Dnevni telegraf tulajdonosának a meggyilkolásával vádolt négy állambiztonsági személyt sokéves börtönbüntetéssel sújtják. Nem mellékes, hogy az említett merénylet huszonegy (!) évvel ezelőtt, tehát a miloševići diktatúra tombolása idején történt. Abban az időben a hatalom igencsak kemény kézzel bánt a rezsimet bíráló médiával. A bíróságok ugyanis szinte futószalagon gyártották a drákói, minden esetben hatalmas összegű pénzbüntetéseket, mégpedig annak a tömegtájékoztatásról szóló törvény értelmében, amelyet miniszterként egy bizonyos Aleksandar Vučić írt alá.

A Ćuruvija-ügy nem véletlenül vert fel hatalmas port Szerbiában, hiszen nemzetközi szinten sem kerülte el a figyelmet. Az már kezdettől fogva kétségtelenné vált, hogy a kivégzés előkészítésében döntő szerepe volt az állambiztonsági szolgálatnak, hiszen – a diktatúrákra jellemzően – ennek a szolgálatnak jószerivel egyetlen feladata, hogy maradéktalanul és kérdezés nélkül kiszolgálja az éppen aktuális rezsimet. Tette, teszi és tenni fogja, még akkor is, ha a legaljasabb gyilkosságokról van szó.

A húsz évvel ezelőtti politikai félfordulat után az új hatalom – igaz, hatalmas késéssel – hozzálátott az ügy felgöngyölítéséhez, de már akkor borítékolni lehetett, hogy a folyamat nem lesz gyors és egyszerű. Ez a későbbiekben is bebizonyosodott, hiszen még Zoran Đinđić miniszterelnök megöletése is felvetette az állami szervek felelősségét.

Ahogyan ilyenkor lenni szokott, mindkét esetben, de főleg az újságíró esetében előbb-utóbb találni kellett bűnbako(ka)t, aki(k)re mindent rá lehetett kenni, mégpedig úgy, hogy az ügy gyökere ne kerüljön napvilágra. Ćuruvija ügyében ezt a szerepet Radomir Markovićra, a biztonsági szolgálat első emberére, Milan Radonjićra és Ratko Romićra, a BSZ két magas rangú tisztségviselőjére, valamint Miroslav Kurak „közlegényre” osztották. A főkolomposnak nevezett Radomir Marković harminc év börtönbüntetést kapott, a többiek ennek kétharmadát. Első fokon. A Fellebbviteli Bíróság a napokban ezt az ítéletet hatályon kívül helyezte, mivel megállapítása szerint első fokon számos hibát követtek el, valamint „bevezettek” az ügybe egy korábban soha nem említett névtelent is, aki – állítólag – a közvetlen tettes volt. Így az eddigi főbűnösöknek „csak” a tettestársi vagy felbujtói szerep maradt.

Elgondolkodtató az a körülmény, hogy az elsőfokú igazságügyi szervben ugyanolyan végzettségű egyén ül a bírói székben, mint a fellebbviteli, esetleg a semmitőszék esetében, mégis olyan elemi hibákat vét, amelyek okot szolgáltatnak a felsőbb instanciának az egész tárgynak az asztalról történő lesöprésére. Másrészt, teljesen érthetetlen ez a huzavona, hiszen huszonegy év nem kevés idő. Talán nem ok nélkül merül fel a kérdés, hogy mi az oka az időhúzásnak, az olykori mellébeszélésnek, vagyis a nyilvánosság kábításának. Meglehet, hogy az igazságügyi szervekben, hiszen ott is emberek vannak, bizonyos fokú félelem munkálkodik, hogy az esetleges újabb tanúk bevonásával olyan dolgok derülhetnek ki, amelyek igencsak kellemetlenül érinthetik a ma is regnálók egy részét. Hiszen megcáfolhatatlan tény, hogy a miloševići korszakban hatalom közelébe kerültekből eredeztethető a mostaniak és a közelmúltiak nem kis része.

A bíróság ugyan megtehette volna, hogy az egész paksamétát elfekteti (akárcsak annak idején a jelenlegi környezetvédelmi miniszter ügyét), s megvárja, amíg elévül. Emberölés esetében azonban ez nehézkes lenne, hiszen azoknak a bűncselekményeknek az esetében, amelyeket a törvény harminctól negyven évig terjedő börtönbüntetéssel sújt, az elévülési idő huszonöt év.

A szóban forgó nyögvenyelős folyamatnak, pontosabban az első fokon meghozott ítélet hatályon kívül helyezésének azonban van egy – legalábbis az újságírók számára – meglehetősen veszélyes kitétele is. A napokban erre hívta fel a figyelmet Balša Božović, a Demokrata Párt egykori tagja, aki maga is okleveles jogász. Nevezetesen arra, hogy a több mint két évtizeddel ezelőtti rezsim emberi és működési „hagyatékai” a mai napig érezhetők a társadalomban, tehát igencsak intő jelnek tekinthető az újságírók számára az ítélet hatályon kívül helyezése.

Végkövetkeztetésképpen, kérdőjellel vagy a nélkül feltehető a kérdés: Az újságíró élet is számít (?).

Both Mihály

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör hetilapban jelent meg.

Slavko Ćuruviját, a Dnevni telegraf tulajdonosát huszonegy (!) évvel ezelőtt, tehát a miloševići diktatúra tombolása idején gyilkolták meg (Fotó: Getty Images)