Hét évvel ezelőtt az akkori kormány nagy garral bejelentette, hogy megszünteti az azonos képzettséget követelő munkakört betöltők fizetése közötti különbséget, vagyis úgynevezett fizetési osztályokba sorolja a közszférában dolgozókat.

Ez a megoldás nem új „találmány”, hiszen a második világháború után a kommunista rezsim – természetesen orosz mintára – már alkalmazta, de a későbbi, szocializmussá átalakult rendszerben az uralkodó nómenklatúra, különösen 1948, vagyis az után, amikor Tito összerúgta a port Sztálinnal, igyekezett még az árnyékát is kerülni a bolsevista gyakorlatnak. Hosszú évtizedekig a JKSZ Központi Bizottsága határozta meg az alapelveket, s ehhez kellett igazodniuk a városi és a községei „komitétoknak”, de joguk és meghatalmazásuk volt a vállalati fizetések magasságának megállapítását illetően is.

A harminc évvel ezelőtti politikai félfordulat után minden megváltozott, különösen akkor, amikor erőre kapott a rablásnak is beillő privatizáció. Magánszemélyek tulajdonába került csaknem minden, s ők voltak, és napjainkban is ezek a személyek a „saját szemétdombjukon” az élet és halál urai. Az állam, pontosabban a kormány kezében annak a hozzávetőleg 450 000 embernek a sorsa maradt, akik közvetlenül vagy közvetve a köztársasági költségvetésből kapják a fizetésüket, éppen ezért a tájékozatlanabbak azt hihetik, hogy az azonos képzettségűek egyformán markolhatnak a közös kalapból. A gyakorlat azonban lépten-nyomon bizonyítja, hogy erről szó sincs! Mi több, a legkisebb község polgármestere is egyszemélyes hatalmat képvisel, és jószerivel kénye-kedve szerint jutalmazhatja beosztottjait, miközben arról sem feledkezik meg, hogy neki is jusson némi pénzmag.

Ebből eredően akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy az „állami munkahely” egy tejjel-mézzel folyó Kánaán, egy nemrégen készült hivatalos kimutatás szerint azonban merőben más a helyzet. Mivel a közölt adatok – egy kivétellel – szűkebb Szerbia városaira és községeire vonatkoznak, Szabadka kivételével csak az ottani ilyen vonatkozású állapotokat lehet elemezni.

Szabadkán például a polgármester fizetése 110 000 dinár, az egyetemi végzettségű szakmunkatársak azonban nem egészen 50 ezer dinárt kapnak, a középkáder előadóknak pedig mindössze 32 000 dinár, vagyis alig több mint a törvény által garantált legalacsonyabb bér jár. Új-Belgrád első embere elsején 123 000 dinárt visz haza, a hozzá hasonlóan egyetemet végzett dolgozók azonban csak 47 1800, a főelőadók pedig 36 000 dinárra számíthatnak.

A szegényebb községekben még sanyarúbb a helyzet. Trstenik polgármestere kénytelen megelégedni 91 186 dinárral, a főelőadók csak 30 565, a munkatársi státuszban levők pedig 37 353 dinárt kapnak. Hasonló a helyzet Ćupriján, Vranjéban, Paraćinban, Topolán és Novi Pazarban is.

Szívesen foglalkoznánk Szerbia nagyobb városainak adataival is, de a hivatalos közlés nem tartalmazza a fővárosra, Vajdaság székhelyére, Nišre és Kragujevácra vonatkozó statisztikát. Ez pedig felveti a gyanút, hogy ott sokkal jobb a helyzet. Ez annál is inkább hihető, mert nemrégen a belgrádi szakszervezet nyíltan követelte, hogy náluk a kormány által meghozottnál húsz százalékkal nagyobb legyen a legalacsonyabb kereset, mivel – szerintük – a fővárosban drágább az élet. Ezt azonban számos piaci, bolti és áruházi adat cáfolja.

A fenti, meglehetősen szűkös kimutatás alapján is felmerül néhány kérdés. Elsősorban az, hogy a látszólag alacsony fizetések ellenére miért olyan népszerű az „állami munkahely”? Ismeretes ugyanis, hogy a közigazgatásba, az iskolák nem kis részébe vagy más, a kormány fennhatósága alá tartozó intézménybe kevés kivétellel csak úgy lehet bejutni, ha a pályázó magasan a feje felett lobogtatja a helyi szinten (is) hatalmon levő párt tagkönyvét.

Kétségtelen, hogy az állam pénzének felhasználását illik közölni az adófizető polgárokkal, de a jelek szerint ez csak a féligazságnak felel meg, a politikai érdek ugyanis azt diktálja, hogy az ország vezetése mindenáron az emberekbe sulykolja, miszerint jól bánik a közpénzekkel, és hivatalnokainak esélyük sincs tejben-vajban fürödni. Ugyanakkor mélyen hallgat az országos szintű közvállalatokban (Srbijagas, Vode Srbije, villanygazdaság stb.) uralkodó ilyen vonatkozású helyzetről, hiszen aligha felelne meg céljainak, ha az emberek tudomást szereznének, hogy a „villanyosoknál” az átlagkereset erősen megközelítette a százezer dinár. Ebből egyenesen következik, hogy a néhány, a kormány által kivételezett és a kincstárból a kelleténél is bővebben támogatott cég vezetőjét jóval képességei felett jutalmazza. Pedig Szerbia két legnagyobb közvállalatában szinte évente ismétlődnek a súlyos veszteséget jelző adatok.

Tehát míg községi szinteken olykor éhbérért járnak be munkahelyükre az irodisták, máshol szórják az általuk meg sem keresett pénzt.

Lehet, hogy ennek a gyakorlatnak van valamilyen logikája, de akkor is a levegőben lóg a kérdés: Ki érti ezt!?

Both Mihály

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör október 15-ei számában jelent meg.

Illusztráció (Fotó: Nova S)