E jegyzet írásakor még nem lehetett tudni, hogy melyik miniszter marad a helyén, és melyiknek a talpára köt útilaput a kormányalakító. Az azonban bizonyos, hogy egyes „bőrszékszaggatók” mélyen az elvárások alatt teljesítettek, de ennek ellenére is sikerült megőrizniük a pozíciójukat.

Többek között a munkaügyi miniszter is. Pedig ő már három évvel ezelőtt (s azóta többször is) nagy garral jelentette be, hogy „legkésőbb jövőre” elkészül az úgynevezett szociális kártya, amely arra lett volna hivatott, hogy átfogó képet nyújtson Szerbia polgárainak gazdasági-anyagi helyzetéről. A mindennapi életben ugyanis számtalanszor tapasztalhattuk, és napjainkban is láthatjuk, hogy a hivatalos nyilvántartásban szociális esetként kezelt egyének sokkal jobban élnek, mint az úgynevezett (de gyakorlatilag eltűnőfélben levő) középosztályhoz tartozók. Ez a tény különösen azok esetében szembeszökő, akik valamilyen oknál fogva kénytelenek a család havi bevételéről bizonylatot benyújtani. Legyen az adóbevallás vagy az egyetemre induló gyerekük számára igénylendő ösztöndíj, esetleg a tandíjmentesség. Ha ezek az adatok valósak lennének, igen sok családról kiderülne, hogy tulajdonképpen havonta alig három-négy napig jut pénze élelmiszerre. A számlák befizetéséről ne is beszéljünk.

Ezeket a képtelenségeket lett volna hivatott kiküszöbölni a (volt) miniszter által elsődleges célként feltüntetett szociális kártyák létrehozása.

Mellesleg sokan szerették volna megérni, hogy végre fény derüljön egyesek valós anyagi helyzetére, hiszen alig akad olyan ember, akit nem irritál, ha mások a „semmiből” nála jobban élnek.

Ez a téma egyébként már a történelminek aligha nevezhető politikai félfordulat, vagyis 2000 óta időnként napirenden szerepel, de tíz évvel ezelőtt Rasim Ljajić, az akkori munkaügyi miniszter azzal hárította el a sürgető újságírói kérdéseket, hogy egy hosszan tartó és meglehetősen drága projektről van szó, tehát nem várható gyors eredmény. Ezzel a véleménnyel egyenesen szembement Zoran Đorđević – aki 2017 és 2020 között töltötte be a miniszteri posztot –, hiszen regnálásának második évében már arról számolt be, hogy elvégezték a szükséges felméréseket, és az egyébként valóban nagy feladat technikai részét is sikerült megvalósítaniuk. Tavalyelőtt pedig váltig hangoztatta, hogy 2019 végén működni fog az egész rendszer.

Azóta azonban gyakorlatilag semmi sem történt. Okkal feltételezhető, hogy a kormány sem foglalkozott vele, hiszen mélységes csend uralkodik a projekt körül. Márpedig tudjuk, hogy a legkisebb eredményt is világgá kürtölték volna. Arról nem is szólva, hogy ha befejeznék a munkát, hatalmas haditettként tekintenének rá, mivel nem sok ország dicsekedhet ezen a téren hasonló teljesítménnyel. Dánia ebbe a csoportba tartozik, s a minisztérium „szakemberei” el is utaztak a skandináv országba, ahol nagy gyakorlati hasznot hozó tapasztalatokat kellett (volna) szerezniük. Hazatértük után azonban egyetlen szó sem jelent meg az adófizetők pénzéből történt utazás eredményéről.

Okkal merül fel a kérdés, hogy mi haszna lenne az országnak, pontosabban a köztársasági költségvetésnek, valamint a polgároknak az anyagi helyzetünk reális felméréséből. A Költségvetési Tanács számos esetben figyelmeztette a kormányt, hogy a különféle adományok, mint például a minden nagykorú polgárnak nemrégen nyújtott 100 euró egy jelentős része kidobott pénz, mert ez az összeg az amúgy is jó anyagi körülmények között élők számára az égvilágon semmit sem jelentett. Ezzel szemben a költségvetést nem kevesebb mint 600 millió euró külföldi hitellel terhelte, hiszen saját forrásból aligha tudott volna a kormány ilyen nagylelkű lenni.

A tanács azt is az orruk alá dörgölte a minisztereknek, hogy ha létezne teljes kép az emberek anyagi helyzetéről, és csupán azokat segítették volna a közös kasszából, akik valóban rászorultaknak nevezhető, körülbelül 450 millió eurót spórolhatott volna az állam. Márpedig a pénzre egyre nagyobb szükség van, hiszen a minisztériumok sorra jelentik be a majdani hatalmas beruházásaikat. Miből?

A közelmúlti választások után leköszönt kormány tagjaként Zoran Đorđević lényegében semmit sem tett, ami a témában előrelépésnek lenne nevezhető. Előbb ígérgetett, majd mélyen hallgatott. Ha a „pimasz” újságírók sarokba szorították, immár rutinosan a következő évre tűzte ki annak megvalósítását, amit 2017 júniusi székfoglalójában a legfontosabb feladataként emlegetett.

Így utólag böngészve a miniszter nyilatkozatait és ígéreteit, az embernek önkéntelenül is Petőfi Sándornak a felvidéki gazdálkodóról írt sorai jutnak az eszébe:

 

De ez nem az ő hibája;

Ő magyarnak születék,

S hazájában ősi jelszó:

„Ej, ráérünk arra még!”

Both Mihály

A cikk a Családi Kör hetilap október 22-ei számában jelent meg.

Zoran Đorđević (Fotó: Beta)