Vége

Igen, vége.

Van az a közismert és gyakran idézett példa, mely szerint, ha egy békát beleteszünk egy fazék forró vízbe, azonnal kiugrik belőle, mert érzi a forróságot. De ha hideg vízbe tesszük, és aztán azt fokozatosan melegítjük, akkor a béka benne marad, mert a teste alkalmazkodik a külső hőmérséklethez. Így tulajdonképpen hagyja magát megfőni.

Hát, így jártunk mi is. Velünk is pontosan ez történt.

Már a júniusi parlamenti választások eredményeit látva jogosan merülhetett fel a kérdés: és hol van az ellenzék? Merthogy a parlamentben nincs. Csak haladók, szocialisták és kisebbségi listák (köztük a VMSZ), azaz az eddigi hatalom részesei. Rajtuk kívül még egyetlen politikai tömörülésnek sikerült átlépnie a parlamenti küszöböt, a világhírű vízilabdázó Aleksandar Šapić vezette SPAS (Srpski Patriotski Savez, szabad fordításban: Szerb Patrióta Szövetség) nevű pártnak. Hozzájuk még fűződhetett némi remény, hogy legalább látszatra eljátsszák a (kvázi)ellenzék szerepét. Igaz, ez a remény már a kezdetek kezdetén nagyon haloványnak tűnt, mert Šapić rögtön a választások másnapján megtartott sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, hogy „ő bizony nem szégyelli, ha úgy érzi, valakit dicsérni kell, ezért kimondja: szerinte a Szerb Haladó Párt nagyon jó úton jár”. Ezek után pedig nyilván nem annyira meglepő, hogy Šapić a napokban bejelentette: megegyezett Vučićtyal, kap egy minisztériumot, és ők is a hatalmi koalíció részesei lesznek.

És itt a vége.

Még akár két-három évvel ezelőtt is, ha valaki azt mondja-írja-jósolja, hamarosan eljutunk oda, hogy a parlamentben már ellenzék sem lesz, talán még mindig lett volna némi tiltakozás, felháborodás, legalább egy szemöldökrándítás. De ma már semmi. Ez a dolog még csak át sem lépte az ingerküszöbünket, nem is tudatosodott bennünk, ezt tekintjük „normálisnak”. Bevégeztetett, a sokéves romboló, zsaroló, megfélemlítő, gyűlölködő munka meghozta gyümölcsét. Megfőztek bennünket a saját levünkben úgy, hogy észre sem vettük.  A szerbiai politikai ágyúgolyónak egy csodálatos ballisztikai röppályát leírva sikerült harminc év alatt eljutnia az egypártrendszerből az egypártrendszerbe.

Bizony, azt gondolom, mindazoknak, akik részesei és alakítói voltak ennek a folyamatnak, sokkal inkább van okuk a szégyenkezésre, mint a büszkeségre.

Illusztráció (Fotó: pikrepo.com)