Egy argentin fiatalember, aki Felsőhegyen találta meg a rokonait Katona Mirko Alexis csodálatos története

Regényt is lehetne írni, és azt akár meg is lehetne filmesíteni az 1994-ben született Katona Mirko Alexis történetéből. A fiatalember az Észak-Argentínában található Chaco tartományban, Coronel Du Graty városában élte az átlagos életét, s ahogy a többi korabeli fiatal, különösebben nem foglalkozott a származásával.

A húszas éveinek elején járó Mirko Alexis azonban Magyarországra jött tanulni, és felkutatta a gyökereit, a családját, amelyre végül Vajdaságban, egy kis faluban, egészen pontosan Felsőhegyen talált rá. Mirko egyik rokonán, Kovács Káli Johannán keresztül kértem meg a világjáró fiatalembert, mesélje el a történetét a Családi Kör olvasóinak. A találkozóra Johannáék otthonában került sor egy szűkebb családi összejövetel alkalmával, amely során egy őszinte, tiszta szívű fiatalembert ismerhettem meg Katona Mirko Alexis személyében, akit a szabadkai barátnője, Brigita Božić kísért el, akivel Budapesten ismerkedett meg. De haladjunk szépen sorban, időrendben az eseményekkel.

Vajon az Argentínában élő Katona Mirko Alexis tudta-e, hogy az ősei magyarok?

– Nem tudtam. Argentínában nagyon sok nemzet él, így azt sem tudtam, hogy a Katona magyar név, a Mirko pedig szláv. Egy középiskolai osztálytársam hívta fel a figyelmem erre a tényre, és mondta, ha már ez a nevem, akkor biztosan magyar származású vagyok. Északon található egy magyar közösség, a Liliom magyar néptáncegyüttes. Osztálytársam, aki a magyar gyökereimre felhívta a figyelmem, egy nap közölte velem, hogy kevés a férfi, menjek én is.

Elfogadtam a meghívást, mert kíváncsi voltam, szerettem volna többet megtudni a származásomról. 2008-ban csatlakoztam hozzájuk, és már abban az évben fel is léptem a néptánccsoporttal. Erre egy nagy ünnepségen, a Crisol De Razason, a nemzeti közösségek ünnepén került sor, amelyen minden nemzet bemutatkozik a táncaikon és a gasztronómiáján keresztül.

Mikor járt először Magyarországon?

– A táncegyüttesünk 2013-ban kapott egy meghívást, a repülőjegyeket is biztosították, és két hétig tartózkodtunk Magyarországon. Nagyon megtetszett az ország, és amikor hazamentünk, úgy döntöttem, nekem vissza kell ide térnem tanulni. Argentínában csupán a néptáncon keresztül lehet őrizni a magyarságtudatot, míg a nyelvről, a kultúráról szinte semmilyen információnk sincs, leszámítva azt a keveset, amit az idősek még meséltek, de ez tényleg nagyon minimális. Zsonda Márk néprajzkutatónak, aki a Kőrösi Csoma Sándor-programban magyar származású emberek felkutatásán dolgozott Argentínában, nagy szerepe és segítsége volt abban, hogy Magyarországra jöhettem. Kutatása közben megtalálta a magyar néptánccsoportunkat, és vállalta, hogy tanít bennünket.

Zsonda észrevette, hogy nagyon érdeklődik a nyelv iránt.

– Zsonda látta ezt, és közölte, van arra lehetőség, hogy Magyarországon a Balassi Intézetben tanuljak. A segítségével elkezdtük intézni a papírokat, de valójában nem hittem, hogy sikerülni fog. Nem is beszéltünk erről senkinek, a családom sem tudott róla. Igazából én sem éreztem még akkor úgy, hogy mindenképp Magyarországra kell mennem, de úgy gondoltam, próba szerencse. Amikor viszont megérkezett az értesítés, hogy felvettek a Balassi Intézetbe, az egy kemény néhány nap volt, hiszen mindössze negyvennyolc óra állt a rendelkezésemre, hogy igent vagy nemet mondjak. Ekkor már nem a szüleimmel éltem, egy másik városban dolgoztam, és ott is laktam, így teljesen egyedül kellett eldöntenem, hogyan tovább. Végül aztán elég rövid idő alatt meghoztam a döntést, amely úgy szólt: Igen, Magyarországra megyek tanulni!

Mit szólt a családja a döntéshez?

– Amikor a családomnak elmondtam, három hónap múlva Magyarországra megyek, afelől érdeklődtek, honnan jött ez a lehetőség, és mit fogok ott csinálni. Erre pontos választ nem tudtam nekik mondani, így csak annyit feleltem, hogy ezt még én sem tudom, s csak becsukom a szemem, elképzelem, milyen lehet Magyarországon, és elindulok.

Milyen volt az első év?

– 2015 februárjában érkeztem Budapestre, decemberig tartott az első évem a Balassi Intézetben, ahol nyelvet, kultúrát és kevés történelmet tanultam. Az az igazság, hogy ez az évem nem igazán volt eredményes, nem ismertem a nyelvet, olvasni sem tanultam meg, de arra jó volt, hogy elhatározzam, ha már itt vagyok Magyarországon, akkor szeretném megismerni a rokonaimat. Semmit sem tudtam, merre kellene elindulnom, hol kellene kutakodnom.

A nagymama már nem tudott segíteni

Az otthoniak tudtak segíteni a rokonkeresésben?

– Amikor hazamentem Argentínába, a nagymamámat kérdezgettem, hogy mit tud, mire emlékszik. Sajnos ő már akkor beteg volt, meg nem is igazán emlékezett, és a nyelvet sem ismerte már. Ez nem meglepő annak ellenére, hogy ő is magyar nemzetiségű, de mivel a nagyapám 1986-ban meghalt, azóta nem beszélt senkivel sem magyarul, így el is felejtette. Valamennyit még értett magyarul, de a beszéd már nem ment neki. Szóban segíteni így ő nem tudott, akadtak viszont régi fotók, így azokat nézegettük. Annyit sikerült kideríteni, hogy aki rajta van, az a mi családunkból való, de mivel olvasni és írni egyikünk sem tudott, nem jutottunk előbbre.

2016 szeptemberében visszatért Magyarországra a Ballassi Intézetbe.

– A második évben már sikeresebb voltam. Megtanultam írni és olvasni, így már többet tudtam elsajátítani a kultúráról meg a történelemről. A családi fotókkal is előrébb jutottam, ugyanis a hátulján helységneveket találtunk – Felsőhegy, Zenta és még Csantavér. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a rokonaim ezen a területen élnek.

Az első útjuk a zentai városházára vezetett.

– Megismertem egy embert, akiről kiderült, Zentán él egy ismerőse, akit felkerestünk a városban. Emlékszem, péntek volt, és elmentünk a városházára. Semmit nem tudtam, csak a dédszüleim nevét – Katona Mihály és Jakus Rozália –, akik még valamikor 1924-ben vagy 1925-ben vándoroltak el erről a területről. Ennyi információm volt mindössze, és még annyi, hogy a dédszüleim minden bizonnyal Zentán házasodtak össze. Egy nagyon kedves fiú közölte, hogy jöjjek vissza máskor, mert mindjárt zárnak. Kértem, segítsen, mert nincs lehetőségem visszajönni. Végül csak segített, ami abból állt, hogy elment, és igyekezett a számítógép segítségével megkeresni a válaszokat a kérdéseimre.

Hogy telt az a pár perc várakozás?

– Nagyon izgultam, hogy mi lesz az eredmény. Amikor visszajött és közölte, hogy sikerrel járt, mert megtalálta a házasságlevelet és a dédmamám születési anyakönyvi kivonatát is, nagyon boldog voltam. Akkor még nem igazán beszéltem jól magyarul, kértem, hadd készíthessek egy fotót és egy fénymásolatot, de itt ismét akadályba ütköztem, mivel az volt a válasz, hogy nem szabad. Akkor nagyon elkeseredtem, hiszen látom a saját szemeimmel a dokumentumokat, de mégsincs a kezemben semmi. Könyörögtem, hogy segítsen, mivel nem lehet, hogy ilyen módon álljon meg a családom felkutatásának története. Maradjunk annyiban, hogy végül kaptam egy fénymásolatot.

Ezután egy évig nem haladt előre a rokonság felkutatása, utána azonban felpörögtek az események.

– Magyarországon voltam, amikor egy zentai lány, Baráth Gabriella írt, aki családfakutatással foglalkozik, és értesült a történetemről. Felsőhegyen a templomban kutatott és talált papírokat, a nagyszüleim testvérei ott éltek. Ez egy újabb nagy lépés volt, de nekem nem volt vízumom, így továbblépni lehetetlenségnek tűnt.

Nem szerepelt a tervei között a magyar állampolgárság megszerzése?

– De igen, mert egyre jobban megszerettem az országot. Ebbéli törekvésemben ismét Zsonda Márk segített. Magyar állampolgár 2018. április 27-én lettem, igaz, ehhez kellett Baráth Gabriella segítsége is, ugyanis nekem fénymásolt dokumentumaim voltak, s be kellett szerezni az eredetit is.

A Balassi Intézetből egy társunk is bekapcsolódott a segítségnyújtásba, mivel ő a határ közelében élt, amikor hazautazott, Gabriella neki adta a dokumentumokat. Nagyon hálás vagyok neki mindenért, hiszen teljesen ingyen, önzetlenül segített nekem mindig.

Amikor Baráth Gabriella közölte, hogy Felsőhegyen élnek a rokonai, nem kezdett el keresgélni az interneten?

– Dehogynem! A nevünkből kiindulva felsőhegyi Katona családtagokra kerestem rá. Így találtam meg Katona Andreát, még mielőtt a faluba jöttem volna. Írtam neki, hogy én is Katona vagyok, valószínűleg a felmenőim Felsőhegyről származnak, és szeretnék információt cserélni a rokonsággal kapcsolatban. Azt válaszolták, hogy mi nem vagyok rokonok. Nagyon furcsa volt számomra, hogy ők az egyetlen Katona család Felsőhegyen, és mégsem vagyunk rokonok. Nem adtam fel, mert annak ellenére, hogy azt írták, nem vagyunk rokonok, nagyon kedvesek voltak, azt mondták, nagyon szívesen segítenek nekem, hogy megtaláljam a családom.

Hogyan zajlott a felsőhegyi találkozó?

– Augusztus 31-én jöttem el a barátnőmmel, Brigita Božićtyal Zentára, hogy megköszönjem Baráth Gabriellának az óriási segítséget, amit nekem nyújtott. Együtt mentünk Felsőhegyre Katonáékhoz. Andrea szülei, Katona Győző és Judit is nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Beszélgettünk, elkezdtük összehasonlítani a rokonokat. Amíg az általam hozott családfát nézegettük, Judit is elkezdte egy külön papírra írogatni a saját családfájuk egy részét, s egyszer csak azt vettük észre, hogy az enyém illeszkedik a Judit által elkészítetthez.

És akkor előkerült ugyanaz a fotó

Ki volt a közös pont?

– Kiderült, hogy Győző nagyapja az én dédapám testvére. Azután átmentünk a templomba tovább kutatni a többi rokonom után. Néztük a papírokat, az én családfavázlatomat is, de valami nem stimmelt. Sajnos csak ez az egy kapcsolat volt, így nem tudtam meg többet a felmenőimről és a most élő családomról. Amikor visszamentünk Győzőékhez, tippelgetéssel folytatódott a családkereső beszélgetés, arra jutottunk többnyire a vendéglátóink segítségével, hogy a Szuromi család lehet az Felsőhegyen, akit keresek, ők a rokonaim.

Azonnal kapcsolatba léptek velük?

– Ebéd után fel is hívták Szuromi Lászlót, aki bizony már hallott az argentin rokonokról! Beszélgettünk, és László mondta, hogy az apukája tudott is róla, hogy Argentínában élnek rokonaik. Nagyon különleges érzés volt, amikor László közölte, megboldogult apukájának pontos címe is volt, hol él a rokona Argentínában, és azonnal meg is osztotta velem a címet. Ez pedig nem volt más, mint a nagyszüleim korábbi lakcíme! Hoztam az összes régi családi képet, mutatom, erre mondja László, hogy ugyanolyan van nála is! Akkor éreztem, hogy a családkutató munkának vége, célba értem!

Farkas Mónika

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör hetilap október 22-ei számában jelent meg. A második rész az október 29-ei számban található.

A közös fotó – Katona Mirko Alexis Felsőhegyen a testvérpár, Utasi Gizella (balról) és testvére, Szuromi László között (Fotó: magánarchívum)