A fősodrú média úgy kívánja beállítani Donald Trump elnökségének négy esztendejét, mintha rémálomról, egy horrorfilm kulisszái közt zajló különös performanszról, valamiféle elhajlásról – „orosz beavatkozás” – lenne szó. A szándék világos: a rossz álmokat ébredés fogja követni, az Egyesült Államok visszatér az elhagyott pályára, minden, ami elhajolt, Joe Biden megválasztásával kiegyenesedik. Félő, még nem érkezett el az ébredés ideje.
(A három részben közölt írás első része itt, a második pedig itt olvasható.)
Sokan úgy vélik, Donald Trump után Joe Biden új lendületet adhat az amerikai politikának.
Mi úgy látjuk, az a politika, amelyet Joe Biden képvisel, már megtette a hatását, és messze gyűrűző következményei nem álltak meg az Egyesült Államok határainál.
1994-ben megszövegezője volt annak a törvénynek, amely az Egyesült Államok büntetőpolitikáját új alapokra helyezte (Biden Crime Law). A törvény nyomán 100 ezer rendőrt vettek kötelékbe és hatalmas összegeket költöttek börtönök építésére és felújítására. A törvény beleillett abba a politikába, amely a bűnmegelőzés helyett a büntetést szorgalmazta („büntető állam”), és „zéró toleranciát” hirdetett a törvénysértők ellen.
Míg az Egyesült Államokban 1975-ben pusztán 380 ezer embert tartottak fogva – és sokan azon tanakodtak, milyen módszerekkel lehetne kiváltani a bebörtönzést; egyesek pedig „börtön nélküli nemzetről” értekeztek –, addig a nyolcvanas évek derekára megkétszereződött a fogvatartottak száma, 1995-ben már másfél millió ember ült börtönben, hogy az ezredfordulóra a számuk elérje a kétmilliót.
Az új börtönpolitika, amely a szociális juttatások megvonásával egy időben zajlott, a magánbörtönök felvirágzásával (börtönprivatizáció) járt, s ekkor vált elfogadottá az a nézet, hogy a börtönbe kerülteket a legalantasabb munkára fogják a lehető legcsekélyebb bér ellenében. A szegénység kriminalizálása általánossá vált (Loïc Wacquant a nagyszerű könyvében a nyomor börtöneiről ír), s bár ennek úttörője nem a Biden-törvény volt, új lendületet adott neki.
A bebörtönzés a színes bőrűeket érintette a legsúlyosabban:
a törvény hatályba lépése utáni évben a színes bőrű lakosság 9,4 százaléka raboskodott börtönben.
A legkiszolgáltatottabbakat érintő „börtönreform” természetesen a 60-as, 70-es és 80-as években zajló fekete polgárjogi tüntetésekre adott válasz volt, ám a példája világszerte elterjedt. Ugyanezzel kísérleteztek Angliában és Franciaországban, ahol a tömeges bebörtönzés és a fogházak túlzsúfoltsága az öngyilkosságok meredek emelkedéséhez vezetett.
A börtönviszonyok a mai napig nem enyhültek: a világon bebörtönzött 9 millió rab közül kétmillió amerikai; az iskolázatlan fekete lakosság hatvan százaléka töltött legalább egy évet börtönben, a priuszuk pedig az egész életüket megkeseríti (nehezebben találnak munkát, nem vállalhatnak el bizonyos tisztségeket, stb.).
A fősodrú média és nyomában sok ezer hírközlő oldal, amely most Joe Biden megválasztását ünnepli, s azon örömködik, hogy a Fehér Házban ismét lesznek kutyák (Major és Champ), az alelnök pedig fekete & nő (tehát csak a feltűnő tulajdonságai számítanak, csak a forma, a tartály-jelleg: ennek analógiájára a homályt is ünnepelhetnénk, amely a fenti jelzőkön túl még sűrű is), némely témák taglalásától ódzkodik.
Érthető, hogy az olvasóikat nem kívánják elkedvetleníteni Joe Biden korrupció-gyanús botrányával, noha – még ha illegális pénzügyi tranzakciókban közvetlenül talán nem is vett részt – alelnökként a fián, Hunter Bidenen keresztül – aki több kétes kínai és ukrajnai vállalkozásban is vezető tisztséget töltött be – aggályos befolyást szerezhetett a politikai pozíciójával visszaélve. Különösen aggasztó, hogy a Facebook és Twitter önhatalmúlag ellehetetlenítette az ügy részletes taglalását, jóllehet a botrány Joe Biden érintettségének és Hunter Biden szerepének megnyugtató tisztázásával végződhetett volna.
Nem szívesen elevenítik fel azt sem, hogy Biden alelnöki idejében robbant ki a 20. század egyik legnagyobb botránya, miután Edward Snowden a világ tudomására hozta, hogy az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynöksége (NSA) több országgal is együttműködve lényegében mindenki után kémkedik, mindenkiről adatot gyűjt és mindenkit lehallgat és megfigyel. Joe Biden élen járt abban, hogy Snowden ne kaphasson menedéket egyetlen országban sem. (Trump egy pillanatban felvetette, hogy az Egyesült Államok megbocsát Snowdennek, aki így 7 év után hazatérhetne a hazájába – noha az elnökké választása előtt még azt hangoztatta, „Snowden áruló, aki kivégzést érdemel”.)
S a fősodrú média a már megemlített Kamala Harris alelnök portréjával is adósunk maradt,
aki pedig az elnökjelölti küzdelem egyik legkevésbé kedvelt indulója volt
(pedig nem lebecsülendő kihívókkal kellett szembenéznie: Bloomberg, Buttigieg vagy Tom Steyer sem volt a választók szíve csücske): meglehet amiatt, mert a mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás ellenzője. De az is lehet, hogy amiatt, mert San Francisco ügyészeként és Kalifornia főügyészeként még a Demokrata Párt jobb szárnyán belül is megütközést keltő kegyetlenséggel járt el: ártatlan embereket tartott börtönben; a tévesen elítéltek esetében visszatartotta a megítélt kártérítést; amellett érvelt, hogy olcsó munkaerőként tartsák a börtönben a foglyokat; bizonyítékokat tartott vissza, amelyek pedig arról árulkodtak, hogy a fogvatartottak ártatlanok; bíróság elé citálta azokat a szülőket, akiknek a gyermekei kerülték az iskolát; ügyködése során előszeretettel ítélte börtönbüntetésre azokat, akiket füvezésen értek…
De arról sem esett szó, hogy Kamala Harris (akit sokan már az elnöki székbe ültetnének) kampányát a Wall Street, a magán egészségbiztosítók és gyógyszergyártó cégek, valamint milliárdosok finanszírozták.
Ahogyan máskülönben Joe Biden kampányát is: 150 milliárdost sikerült megszólítania, akiktől 569 millió dollárt fogadott el; a Szilícium-völgy hatalmas vállalatai 43 millió dollárral támogatták, az egészségügy csúcsmenedzserei pedig 47 millió dollárral. Vélhetőleg Biden sem azért választotta Kamala Harrist, mert fekete & nő (a jelöltségért induló Elizabeth Warren sokkal kedveltebb volt nála még az afroamerikai választók körében is), hanem mert kiváló a reputációja a Wall Streeten és gyógyszeripar CEO-i körében.
Az eddig is gigantikus pénzeket megmozgató elnökválasztás – 14 milliárd dollárról van szó, amely a kétszerese annak az összegnek, amelyet 2016-ban Clinton és Trump a választásokra áldozott – költségei azonban a vélhető perekkel folytatódni fognak. Fölső határ nincs.
Úgy gondolhatnánk, hogy Joe Biden, aki az elnöki programjában a járvány megfékezését ígérte, valamint újabb válságcsomag összeállítását, amelyből hathatósan támogatná a megújuló energiára való áttérést, komolyan gondolta a terveit, s az ígéreteit nem annak biztos tudtával fogalmazta meg, hogy az elképzelései javát a Szenátus úgyis leszavazza.
Mindenesetre a leghatározottabb kijelentéseket az Egyesült Államok külpolitikájával kapcsolatban fogalmazta meg. A Foreign Affairs oldalán megjelent írásában a következő olvasható: „Elnökként haladéktalan lépéseket teszek a demokrácia és a szövetségeink megújítására, megvédem az Egyesült Államok gazdasági jövőjét, és Amerika ismételten vezetni fogja a világot. Nincs mitől tartanunk.”
Hogyan is mondta négy évvel ezelőtt egy New York-i vállalkozó (Bill Clintont idézve, aki pedig Ronald Reagantől kölcsönözte a mottót)?
Tegyük újra naggyá Amerikát.
Donald Trump és Joe Biden (Fotó: Jay Godwin és Shealah Craighead /PBS, LBJ Library, Bigstock, Official White House; montázs)
