A szabadkai bolhapiacon szinte csak árusokat látni, vásárlókat alig. Az árusok szerint ennek egyrészt a koronavírus-járvány, másrészt a pénztelenség az oka. Habár ugyanazokról a körülményekről a kereskedők különbözően vélekednek, abban mindegyikük egyetért, hogy a 2020-as az eddigi legnehezebb évük.
Egy napot dolgozom, hármat nem
Egy középkorú hölgy, aki már hat éve piacozik, azt mondja, évről évre rosszabb a helyzet, de az idei minden eddiginél nehezebbnek bizonyul. Elsősorban élelmiszereket árul: kolbászt, szalámit, sajtot, konzerveket, tésztát, valamint kutya- és macskatápot, WC-papírt. Portékáját Tompán, a határátkelő melletti diszkontáruházakból szerzi be.
– Márciusban és áprilisban másfél hónapig mindannyian zárva tartottunk, nem dolgozott a piac. Május közepén kezdtem el újra dolgozni, azóta viszont pangás van. Egy napot dolgozom, utána hármat nem, mert nincsenek vásárlók. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, talán átszoktak a boltban való vásárlásra. A pénzhiány is minden bizonnyal közrejátszik, hiszen sokan munka nélkül maradtak. Nagyon kevés a munkám, de ugyanúgy a többi piacozónak is. Emiatt viszont a határon nincs várakozás, gyorsan átjutunk. Az áfa-visszaigénylés két óra alatt megvan, régebben erre öt-hat órát kellett várni. Hetente csak egyszer mehetünk áfázni, és maximum százezer forint értékben, ami körülbelül 280 eurónak felel meg. Ha véletlenül két-három nap alatt elmegy az áru, akkor viszek magammal valakit, és az ő dokumentumaival igényeljük vissza az áfát. Egyébként az a háromszáz euró nem olyan sok, nekem abból legfeljebb tíz százalék körüli a hasznom, vagyis tisztán olyan harminc euró marad meg – mesélte riportalanyunk.
Előfordul-e, hogy nem tudja eladni az árut, és az megromlik?
–Igen. Ha lejár a szavatossága, „kiszökik” a csomagolásból a vákuum, vagy amiről úgy gondoljuk, hogy már nem kellene eladni, akkor azt, miután befejeztük a munkát, kint hagyjuk az asztalon. Vannak, akik összeszedik és elviszik. Elsősorban a romák azok, akik ezt elviszik, és odaadják a jószágaiknak.
Mennyire tudnak legálisan dolgozni, van-e a munkájukban olyan, ami inkább a szürkegazdaság része?
– Adót, nyugdíj- és egészségbiztosítást fizetek, valamint fizetem az asztal és a raktár bérleti díját is. De igazából ebből a portékából gyakorlatilag semmit sem lenne szabad árulnunk. Ha kijön a felügyelő, és felír, akkor meg kell jelenni a szabálysértési bíró előtt, aki mostanában állítólag minimum ötvenezer dinár bírságot szokott kiszabni. Ezt nem tudom biztosan, mert már régen bírságoltak meg, akkor még tízezer dinár volt a büntetés. Épp tegnap voltak kint a felügyelők, és felírtak néhány kereskedőt, de engem nem bántottak.
Az állami bértámogatást igénybe vette-e?
– Nem minden piacozó tudta ezt igénybe venni, ugyanis egy vállalkozó több asztalt is bérel, ahol több személy árulja a portékát. Az, akinek a nevén fut a vállalkozás, megkapta az államtól a minimálbért, de a többiek nem – mondta a hölgy, aki ebből az áldatlan állapotból az egyetlen kiutat abban látja, ha befejezi a piacozást, és elmegy külföldre dolgozni.
„Sokat jelentene, ha a magyar vámosok megengedőbbek lennének”
A szomszédos asztalon árusító nő már tizenöt éve piacozik. Kizárólag Magyarországról származó dolgokat árul, főleg élelmiszereket és tisztálkodási szereket. A teljes családja – egyik fiát kivéve, akit egy állami cég alkalmaz – ebből él. Őket nagyon rosszul érinti a jelenlegi helyzet.
– Voltak máskor is nehéz időszakok, de azért mindig feltaláltuk magunkat, és sikerült megélnünk. Az idei azonban egyértelműen a legnehezebb évünk. Nagyon nehéz volt átvészelni tavasszal azt a közel két hónapot, amíg nem dolgoztunk. Volt valamennyi tartalékunk, azt föléltük. A minimálbér-támogatást nem tudtuk igénybe venni, mert más nevén fut a cég. A cégtulajdonostól annyi segítséget kaptunk, hogy a kötelezettségeinket, amiket neki fizetünk, elengedte arra a másfél hónapra.
Miben látja az okot, amiért mostanában nem jönnek a vásárlók?
– Szerintem félnek a járványtól. Lehet, hogy a pénztelenség is közrejátszik, de amikor elmegyek egy önkiszolgálóba, akkor azt látom, hogy ott sok a vásárló. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a járványtól félnek, ezért kerülik a piacot. Előfordul, hogy megromlik az áru, de csak ritkán. A romlandó élelmiszerből nem hozok egyszerre nagy mennyiséget, a szalámikból, kolbászokból, virslikből tíz-tizenöt rudat, illetve csomagot. Megtörténik, hogy ezekből egy-kettőnek lejár a szavatossága, akkor azt hazaviszem a kutyáknak és a macskáknak. Nagyon lecsökkent a vásárlói köröm, akik jönnek, azok is csak egy-két darabot vásárolnak. Régebben jöttek vidéki vásárlók is, akik egyszerre nagyobb mennyiségű árut elvittek, de mostanában nem látom őket a piacon. Minimálisra csökkent a forgalmam.
Megalapozottnak tartja az emberek félelmét?
– Természetesen fennáll a fertőzésveszély. Szerencsére itt a piacon dolgozók közül tudomásom szerint senki sem kapta el a fertőzést, mindenki egészséges. Az óvintézkedéseket is betartjuk. Igaz, a maszkot nem hordjuk állandóan, mivel nyitott helyen tartózkodunk, de felhúzzuk, ha jön a vásárló. Mindenkinél van kézfertőtlenítő, a kuncsaftok pedig betartják a kétméteres védőtávolságot, és ők is hordanak maszkot.
A határátkelés mennyire zökkenőmentes?
– A legnagyobb problémát az okozza, hogy Tompán a magyar vámosok heti egyszer százezer forintra korlátozták az áru mennyiséget, ami után visszaigényelhető az áfa. Nem értem, hogy miért. Hiszen nekünk is, és a magyarországiaknak is óriási hasznuk volt abból, amikor még nagy mennyiségben hordtuk az árut. Ez is jelentős mértékben ellehetetlenítette a munkánkat. Emiatt találnom kellett olyan személyeket, akik áthozzák nekem az árut, nekik kétezer dinárt fizetek ezért. Úgyhogy a háromszáz euróból végül nekem nem sok haszon marad. Azt nem mondhatom, hogy veszteséges, viszont nincs nyereségem sem, éppen a nullán állok. De ha a helyzet így folytatódik, akkor baj lesz. Ha a magyarok megengednék, hogy mindennap menjünk áruért, akkor sokkal jobb lenne a helyzet. A másik megoldás az lenne, ha hivatalosan exportálnánk az árut Magyarországról, és nem lenne akkor sem sokkal drágább a portéka, viszont ennek nagyok a pénzügyi kockázatai, ezt én nem merem bevállalni. Úgyhogy nem marad más hátra, mint hogy hetente egyszer fordulunk a határon: én is, a kisnyugdíjas férjem is, és az egyik fiam is.
A szerbiai hatóságokkal mi a tapasztalata?
– Ők korrektek. Még ha két-három évente ki is jönnek a felügyelők, általában toleránsak. Ha netán kiszabnak valami bírságot, akkor azt a cégben, ahol vagyunk hatan-heten, elosztjuk egymás között, és kifizetjük. Szóval inkább a magyar vámosokból hiányzik a jóindulat. És ez csak a tompai vámosokra érvényes. Úgy tudom, hogy például Röszkén teljesen más a helyzet. Ott engedik az embert mindennap, nem gördítenek elé problémákat. Ugyanaz az ország, és mindössze néhány kilométer van a két határátkelő között, mégis teljesen más szabályokat alkalmaznak. Nem fér a fejembe, hogy miért. Viszont én soha nem járok Röszke felé, mert az nekem nagyon messze van – panaszolta ez a hölgy.
A szabadkai piacon bőséges a kínálat a magyarországi portékából (Fotó: Tóth Imre)
„Kisnyugdíjasként kénytelen vagyok piacozni”
Egy közel hetvenéves nyugdíjas asszony 2005 óta árul magyar termékeket a szabadkai bolhapiacon.
– Minden bizonnyal a koronavírus-járvány az oka annak, hogy az idei év minden eddiginél rosszabb. Az embereknek egyre kevesebb a pénze. Mivel jön a tél, inkább spórolnak, nem mernek költekezni, de a járványtól is félnek, ezért nem járnak a piacra. Szerintem itt valóban nagyobb a fertőzés kockázata, mint egy boltban, kicsit én is félek. Ennek ellenére dolgozom, mert rá vagyok kényszerülve. Harmincöt munkaévem van, és 21.000 dinár a nyugdíjam, ezért vagyok kénytelen dolgozni. A piacon nem osztozom senkivel, a saját magam ura vagyok. Hetente egyszer járok áruért, de ez elég is, nekem nincs is szükségem arra, hogy gyakrabban menjek. Átlagosan körülbelül havi százötven eurót tudok így megkeresni, ráadásul a piacozásnak köszönhetően mindenem megvan, ami a háztartásban és a konyhában szükséges, amit a nyugdíjamból egyébként nem tudnék megvenni.
Van-e állandó vásárlóköre?
– Igen, számos volt munkatársam és a nyugdíjas ismerőseim vásárolnak nálam. Nekik, ha kérik, akkor hitelre is odaadom az árut, mivel ismerem őket, és tudom, hogy becsületesek. Mint mondtam, én csak kicsiben dolgozom, a nagybani munkát már nem bírnám. Elégedett vagyok, csinálom, amíg bírom. Főleg kozmetikai termékeket és háztartási vegyszereket árulok, élelmiszerből nálam nincs nagy kínálat, csak olyan áru, ami gyári csomagolású. Például olyasmit, amit fel kellene vágni, és súlyra árulni, azzal én nem foglalkozom. Úgyhogy nálam romlandó áru nincs. A dezodoroknak például lejárhat a szavatossági ideje, de nem szoktam felhalmozni az árut, mindig csak annyit hozok, amit el is tudok adni. Az én portékámba a felügyelők nem szoktak belekötni, mivel mindaz, amit árulok, legális. Épp a minap járt itt egy felügyelőnő, és csak a kávéra mondta, hogy ne áruljam.
Tehát a hatóságokkal jó a tapasztalata?
– Az adóhivatalra mérges vagyok. Hiába vagyok nyugdíjas, amellett, hogy fizetem az asztal bérleti díját, adóznom is kell, és van, amikor százezer dinárban határozzák meg az összeget. Ez borzasztó sok! Én az adóhivatalban dolgozó hivatalnokokat kizavarnám a piacra, hogy próbálják meg, milyen itt dolgozni a hidegben. Szégyen-gyalázat, hogy nekem ennyi évesen is dolgoznom kell, az adóhivatalban pedig csak egyik tolóablaktól a másikig küldözgetik az embert. Meggyőződésem, hogy közülük sokan nem is értenek a munkájukhoz, persze, ott is vannak kivételek. Szomszédainknak, a magyaroknak viszont hálás vagyok, amiért harminckilométeres körzetben beléphetünk az országba, és megengedik, hogy tőlük hordjuk az árut. Nem tudom, mi lenne, ha ők ezt nem engednék meg, mert a nyugdíjamból nem tudnék megélni. Sokat jelent, hogy a két ország között most jók kapcsolatok!
„Jobb és olcsóbb, mint a boltban”
Gyakorlatilag mindent, amire a családjának szüksége van, a bolhapiacon szerzi be az a középkorú hölgy, aki a Bajai út környékén, a piactól nem messze lakik. Az ott vásárolt áru minőségével elégetett, és az árakkal is, ugyanis ő maga minimálbérért dolgozik, így nem mindegy, hogy a napi betevőt mennyiért vásárolja meg.
– Jómagam havonta kétszer megyek bevásárolni a bolhapiacra, de a férjem hetente kimegy, mindig találunk valamit, amit megveszünk. Az élelmiszerek közül itt vásárolom a házikolbászt, a kulent, a szalonnát, a sonkát, a füstölt csontot, a medvesajtot és a gyerekeknek a csokit is. Sokkal olcsóbb, mint a boltban, de jó minőségű. Soha nem történt meg, hogy romlott lett volna, amit vettem. Igaz, én mindig ugyanannál a személynél vásárolok, nála mindig friss az áru, a többiekét nem tudom. Nagyon nehezen viseltem azt az időszakot, amíg a szükségállapot idején nem dolgozott a piac. Akkor nem nagyon vásároltam élelmiszert, a boltban csak a legszükségesebb dolgokat vettem meg. Amióta újra kinyitott a piac, azóta megint rendszeresen járunk.
Nem fél, hogy a piacon elkaphatja a koronavírust?
– Lehet, hogy van, aki fél, de én és a férjem nem félünk, most is normálisan járunk vásárolni. Betartjuk az óvintézkedéseket, és viselünk maszkot – mesélte ez a vásárló, és hozzátette, bízik benne, hogy az árupiac nem fog megszűnni, mivel az árusok eddig még mindig feltalálták magukat.
A riport a Családi Kör hetilap 2020. október 8-ai számában jelent meg.
Átlagos hétköznap a szabadkai bolhapiacon: áru van, vásárló nem igazán… (Fotó: Tóth Imre)
A projektum megvalósulását támogatta:
