Néhány nappal ezelőtt felkeltette a figyelmemet egy, az interneten megjelent hirdetés:
„Mindegyik rászoruló gyerek számára összejött a gyógyításhoz szükséges pénz, csak Olivérnek nem, ezért: Eladó Honda CX500-as motorkerékpár. Ára 10 000 euró. A pénzt Olivér számlájára utalják, hozzám pedig a kulcsért és a motorkerékpárért jöjjenek…”
A Twitteren és még néhány helyen ott szerepel a hirdetést feladó neve: Nemanja Ugrešić. Úgy éreztem, hogy mindenképpen beszélnem kell vele, mert ebben az őrült világban az ilyen emberek fényt jelentenek a jelenünk sötétségében. Bebizonyosodott, hogy igazam van, hiszen csak nagyon ritkán történik meg, hogy ilyen, mentálisan összeszedett személlyel, önzetlen emberrel találkozhattam.
Beszélgetésünk közvetlen oka az a Honda motorkerékpár, amelyet eladásra kínál, és amelynek az ára a kis Olivér gyógykezelését szolgálná. Hogyan született meg az ötlet?
– Néhány hónappal ezelőtt már eladtam egy Jawa motorkerékpárt és az érte kapott pénzt a kis Sofija kezelésére ajánlottam fel. Az az igazság, hogy ezt a járművet a nyáron már többször is eladásra kínáltam fel, mert segíteni szerettem volna a kis Anika, Minja, Olivér és még néhány beteg gyerek gyógykezeltetését. Akkor több vevő is jelentkezett, de végül nem lett semmi az adásvételből, s a motorkerékpár nálam maradt. Mivel az említett gyerekek közül csupán Olivérnek nem sikerült eddig összegyűjteni a szükséges összeget, úgy gondoltam, hogy megpróbálom szélesebb körben is felkínálni, hiszen az embereknek tudniuk kell, hogy igen nagy összegre van szükség, amelyet a szülei semmiképpen sem lesznek képesek összegyűjteni, ha mi nem segítünk nekik.
Tudomásom szerint ön már jó ideje foglalkozik jótékonysági akciók szervezésével. Miért van ebben az országban szükség arra, hogy a beteg gyerekek számára ily módon gyűjtsünk pénzt? Miért nem tudja az állam ezt más módon megoldani? Van más lehetőség is arra, hogy országos szinten megoldást találjanak a problémára, és ne kelljen ezen a módon összeszedni a gyógyításukhoz szükséges összeget?
– Szerintem talán jó megoldás lenne, ha a különféle valóságshow-val kapcsolatosan beküldött SMS-ek értékének felét erre a célra használnák, hiszen az ott szereplőkről azt sem tudjuk, hogy kicsodák. Másrészt az is egy megoldás lenne, ha minden munkaviszonyban levőtől, aki 50 000 dinárnál többet keres, adminisztratív úton levonnának a fizetéséből havonta 200 dinárt és a pénzt a gyerekek gyógykezeltetésére fordítanák. Hiszem, hogy ezzel igen gyorsan össze lehetne gyűjteni a szükséges összeget. Szeretném ezt bővebben is megmagyarázni. Kétségtelen ugyanis, hogy ennek a helyzetnek nem a nép az oka és ezért őt nem is okolom a jelen áldatlan állapotért. Tulajdonképpen a valóságshowkra vagyok dühös, különösen amikor hallom/olvasom, hogy micsoda óriási összegeket fordítanak erre a célra. Főleg az elődöntők és a döntők esetében. Véleményem szerint, ha ezt a pénzt humanitárius célokra fordítanák, egyetlen gyereknek sem kellene arra várnia, hogy az emberek adakozásából legyen megkezdhető a gyógyításuk. Ezzel kapcsolatban az államapparátusról egyszerűen nincs mit mondanom.
Az a gond, hogy ezek a valóságshow-k az országban uralkodó állapotokat tükrözik…
– Ez teljességgel így van! És nincs is mit hozzáfűzni, hiszen ha az emberek képesek 10, 15, 20 millió eurót fordítani ezekre az ostobaságokra, ez szörnyű! Számomra ezek a műsorok gyakorlatilag a gátlástalanságról, romlottságról, erkölcstelenségről szólnak. Jellemzésükre szinte szavakat sem találok. S az emberek üzeneteket küldenek és szavaznak ezekre a szereplőkre, akik még az alapvető emberi magatartás szabályaival sincsenek tisztában.
A leglényegretörőbb kommentárt az ön szavai képezik. Vagyis, hogy nem tud mit mondani az ilyesmire. Egyébként aligha kell külön kiemelni az ön emberbaráti viszonyulását, hiszen az közismert tény. Ennek ellenére szeretném, ha bemutatkozna. Valójában kicsoda Nemanja Ugrešić?
– (Nevet). Én lényegében csupán egy fiatalember vagyok, akik felújítja a régi motorkerékpárokat, s azokon keresztül valósítom meg az álmaimat. Mindaddig, amíg a műhelyem üzemel és módom lesz rá, hogy egy motorkerékpárt felújítsak, amelyet jótékony célra ajánlhatok fel, vagyis eladhatok azért, hogy az érte kapott pénzt beteg gyerekek gyógyítására fordítsák, lelkileg ez az életem végéig támogatni fog a törekvésemben. Egyébként 35 éves okleveles közgazdász vagyok. Évekig több cégben is dolgoztam, de végül feladtam az állásomat. Egyszerűen élni szeretném az álmaimat és azzal akarok foglalkozni, amit világéletemben nagyon szerettem. A keresetem nem nagy, de elégedett vagyok azzal, amit így megteremtek.
Nyilvánvalóan ön egy intelligens ember, akinek lelke van. Épen ezért engem az érdekel, hogyan látja ennek az országnak a jövőjét? Egyáltalán miért maradt itthon?
– Alapjában véve Szerbiát én szeretem, s mivel nem érzem magamat gyávának, megszoktam, hogy mindig valamiért harcolok. Tizennyolc éves korom óta dolgozok, tehát megszoktam a munkát. Mostanában azt hallom az emberektől, hogy a 2020 a tönkremenés esztendeje, hogy a helyzet ilyen, meg olyan. Ne értsen félre, de azok számára, akiknek ez az év azért ment tönkre, mert nem mehettek el nyaralni, vagy telelni, nem ücsöröghetnek a kávézóban, számomra ők félvilági emberek. Azok az egyének, akik az idén elvesztették hozzátartozójukat, vagy az egészségüket, joggal állíthatják, hogy 2020 egy rossz esztendő volt a számukra. Többször is töprengtem azon, hogy vajon képes lennék-e elhagyni Szerbiát? Mindig arra a következtetésre jutottam, hogy igenis megtenném, amennyiben az életemben súlyos változások történnének. A jelenlegi állapotok alapján azonban nemet mondanák minden távozással kapcsolatos felkérésre.
Beszélgetőtársam szavait nem szükséges kiegészíteni. Csupán annyit tehetünk hozzá, hogy ha több Nemanja Ugrešić lenne, a világ is a jelenleginél szebb volna.
Ljudmila Janković Gubik
Az eladásra kínált Honda motorkerékpár (Fotó: Nemanja Ugrešić Twitter-bejegyzéséből)
A cikk szerb nyelvű változata:
