Játék a fizetésekkel – Nem is hinnénk, milyen jól élünk!

A statisztikai adatokkal történő játék vélhetőleg szórakoztató, és hasznot hajt a hatalmon lévők számára, ám Szerbia polgárainak többsége esetében ez a játszadozás a legkisebb mértékben sem méltányolható. Azok számára, akik a számokkal bűvészkednek, úgy tűnik, a foglalkoztatottságra és a bérekre vonatkozó adatokkal a legkönnyebb visszaélni – azokkal tehát, amelyek a kormány sikerességének legmegfelelőbb mutatójául szolgálnak, kivált, ha olyan szép szavakkal ismertetik őket előttünk, ahogyan hízelgőn teszik.

Noha az előrejelzésekkel szemben kétévnyi csúszással, de tavaly mégiscsak elértük Szerbiában az ötszáz eurós nettó átlagos jövedelmet. A következő öt esztendőben pedig Aleksandar Vučić államfő és Siniša Mali miniszter újabb ígéreteinek szárnyán a 900 eurós fizetés felé fogunk röppenni.

A legutóbb megjelent statisztikai közlemények arról szólnak, hogy az (augusztusi) átlagos nettó jövedelem 58 513 dinárt tett aki, azaz névlegesen 8,1 százalékkal, ténylegesen pedig 6,1 százalékkal magasabb, mint egy esztendővel ezelőtt. A belgrádi térségben 72 344 dinár volt az átlagos fizetés összege, a legkövérebb borítékot azonban Vračar községben vihették haza az emberek, ahol 96 416 dinárt tett ki az átlagos nettó kereset.

Mennyit kerestünk három évvel ezelőtt?

A fizetések tekintetében Vajdaság évek óta az országos átlag alatt található, a legutóbbi adatsorok pedig arról árulkodnak, hogy a vajdasági munkások átlagosan 56 300 dinárt keresnek. A legnagyobb fizetést az újvidékiek kapják, átlagosan 65 826 dinárt. Versecen a nettó jövedelem átlagosan 58 844 dinár, Szabadkán 53 807 dinár, Vajdaság déli részén, például Alibunár községben pedig 48 078 dinár, Zichyfalván (Plandište) 47 558 dinár…

Ezeket a mutatókat olvasva talán nem is kellene elégedetleneknek lennünk, főként, ha számításba vesszük, hogy három évvel ezelőtt az országos átlagfizetés 46 879 dinár, azaz 393 euró volt. Újvidéken 2017 októberében átlagosan 53 061 dinárt kerestek az emberek, Versecen 51 338 dinárt, Szabadkán pedig 43 225 dinárt. Zichyfalván három esztendeje az átlagos nettó kereset 35 785 dinárra rúgott, Alibunáron 32 153 dinárra. Mindez helyénvaló, a fizetések emelkedtek, s nem is kissé, ám az a kérdés megmarad, hogyan lehetséges, hogy az emelkedésből a lakosság semmit sem érzett meg a pénztárcáján? Miért panaszkodik az alibunári munkás, ha három éve 32 153 dinárt kapott, most pedig 48 ezer dinárnál is többet keres? Megfeledkezett róla, hogy 2015 őszén még csak 27 068 dinárt vihetett haza?

„Nem tudom, mekkora az átlagos jövedelem, földműveléssel foglalkozom, gazdaságot vezetek, állattenyésztésből és szántóföldi termelésből élek. Annyit tudok csak, hogy felénk fejlett volt az ipar, amely 2 ezer munkást foglalkoztatott. Ma, abból kifolyólag, hogy nem létezik ipari zónánk és más feltételek is hiányzanak, amelyek biztonságot nyújthatnának a befektetőknek, csupán 200 munkásunk maradt. A lakosság koros, a település elhagyatott – s ezt a valós képet egyetlen statisztika sem szépítheti meg” – meséli nagykárolyfalvai (Banatski Karlovac) beszélgetőtársunk az alibunári községből. De hogyan nőhetett ilyen feltételek közepette az alibunári átlagos fizetés 27.068 dinárról 48.078 dinárra? Ki ad ekkora fizetést, és kiknek?

Emlékezzünk arra, milyen alapelvek szerint számítják az átlagos jövedelmet, s hogy hogyan jár el a Köztársasági Statisztikai Intézet: az összes foglalkoztatott jövedelmét elosztják a munkások számával, s így jutnak a foglalkoztatottak átlagos bevételéhez. Azaz, a kisszámú nagyon magas fizetés jelentősen megemeli az átlagos jövedelem értékét. A statisztikusok gyakran egy igen egyszerű példával magyarázzák el az alapelvet: ha valaki 20 ezret keres, más pedig 120 ezret, akkor az átlagos jövedelem 70 ezer dinár, amely 50 ezer dinárral több az egyikük, 50 ezer dinárral pedig kevesebb a másikuk esetében. Tehát az átlagot megdobja azoknak a keveseknek a fizetése, akik jól keresnek. Úgyszintén érdemes figyelembe venni, hogy az átlagos jövedelem számításába a munkaviszonnyal rendelkező munkások fizetése mellett azoknak a jövedelmét is beleveszik, akiket csupán ideiglenes vagy csak alkalmi munkára szóló szerződéssel foglalkoztatnak.

A szerbiai 58 513 dináros átlagkeresetet csak a foglalkoztatottak egyharmada éri el, azaz hozzávetőlegesen 630 ezer ember. A statisztikai intézet adatai szerint a szerbiai munkások fele 45 500 dinárnál kevesebbet keres. Nem tudható pontosan, hogy hányan élnek minimálbérből – körülbelül a foglalkoztatott lakosság 15 százalékáról, tehát 350 ezer emberről van szó. Csak a foglalkoztatottak tíz százalékának magasabb 90 ezer dinárnál a bére, s nincsenek sokan azok sem, akik hatvanezer és kilencvenezer közt keresnek: ők az összes foglalkoztatott 19 százalékát teszik ki.

A statisztikai intézet adatai szerint a szerbiai munkások fele 45.500 dinárnál kevesebbet keres

Valósághűbb képet kapunk, ha a mediánkeresetet vesszük figyelembe. Ezt is a Köztársasági Statisztikai Intézet számolja ki, és arról az összegről szól, amely a szerbiai bérek sorában pontosan középen helyezkedik el. A mediánbér 2020 augusztusában 45 ezer dinár volt, azaz a foglalkoztatottak felének a fizetése nem haladta meg ezt az összeget.

Említsük meg azt is, hogy a Köztársasági Statisztikai Intézet kimutatása szerint 2018 januárja és júniusa közt az átlagos havi jövedelem 52 800 dinárt tett ki. Ugyanerre az időszakra vonatkozóan a mediánjövedelem 39 600 dinár volt. Következésképpen Szerbia munkásainak fele ebben az időszakban kevesebbet keresett 39 600 dinárnál, a másik fele pedig többet. A mediánjövedelem tehát körülbelül 13 ezer dinárral volt alacsonyabb az átlagos jövedelem összegétől.

Egyes fizetések 126 600 dinárra rúgnak

Most, hogy már mindezt elmondtuk, térjünk vissza Alibunárra, hogy megvizsgáljuk ennek a községnek a példáján a jövedelmek kérdését, valamint azt is, ki emelte meg a fizetés összegét, és kinek az esetében. Ezekre a kérdésekre a választ két tétel alatt találhatjuk meg: az egyik a már emlegetett Köztársasági Statisztikai Intézet, amely az átlagos jövedelem modelljével él, a másik pedig az alibunári Univerzal állami vállalat. A helyi közösség határozatai szerint – amelyekbe a Slobodna reč betekinthetett – ebben a vállalatban 73,5 millió dinárt szántak a bruttó fizetésekre, a vállalat üzleti tevékenységét jól ismerőktől pedig azt az információt kaptuk, hogy az egyes fizetések 126 600 dinárt tesznek ki. A JKP Univerzal vállalat privilegizált fizetései miatt statisztikusi szemmel arra következtethetünk, hogy Alibunáron nem olyan rossz az élet.

Miért panaszkodik az alibunári munkás, ha három éve 32 153 dinárt kapott, most pedig 48 ezer dinárnál is többet keres?

Ugyanakkor mindazok számára, akik áthaladtak ennek a községnek a falvain, például Nagykárolyfalván (Banatski Karlovac), Petrén (Vladimirovac), Végszentmihályon (Lokve), azok tudják, hogy a valóság másként fest: ezek a falvak megmutatják, mit jelent az elmúlt évtizedek politikáinak szociális, gazdasági, kulturális és multikulturális csődje. Így van ez azonban egész Bánátban, s nemcsak ott, hanem Szerbia falvainak többségében. A hivatalos statisztikák nem szólnak arról, hogy mekkorák a jövedelmek a rurális térségekben, de tegyük fel, hogy ezeken a vidékeken zömmel mezőgazdasággal foglalkoznak, tehát az erre a gazdasági ágra érvényes átlagjövedelmet érdemes figyelembe vennünk, amely alacsonyabb az országos átlagos jövedelemtől, és 50 990 dinárt jelent. Az élelmiszer-feldolgozó ágazatban pedig ennél is alacsonyabb az átlagjövedelem, mindössze 44 782 dinár.

Szerbiában több mint egymillióan élnek falvakban, és foglalkoznak – ilyen vagy olyan formában – mezőgazdasággal. Valamivel kevesebb mint 600 ezer bejegyzett gazdaságunk van, ám a szerbiai mezőgazdaság hivatalosan csupán 65 540 embert foglalkoztat. 2015-ben még 90.587 ember dolgozott a mezőgazdaságban. A helyzet vélhetőleg sokkal rosszabb lenne, ha 2012-től kezdve elemeznénk az adatokat. De nincs mit elemeznünk. A Köztársasági Statisztikai Intézetben 2015 előttről nincsenek adatok, s azért nincsenek, mert a 2015 előtti adatok a foglalkoztatottságról nem olyan fésültek, mint a 2015 utániak. Ugyanis 2015 előtt a bejegyzett mezőgazdászok statisztikailag egyáltalán nem tartoztak bele a foglalkoztatottak táborába, ez pedig válasz arra, hogy Vučić és Mali miként voltak képesek olyan rohamos ütemben csökkenteni a munkanélküliséget, és növelni a foglalkoztatottságot. 2015 óta egyetlen tollvonással 100 ezer bejegyzett mezőgazdászt vettek be a foglalkoztatottak sorába. Így tört Vučić történelmi győzelemre. Ha figyelembe vesszük a mezőgazdasági munkásokat is, valamint az informális foglalkoztatottságot, amelyet szintén beleszámítottak a statisztikákba, valamint azokat, akik külföldre távoztak, máris megkapjuk a kulcsot Vučić rekordmagas foglalkoztatottságához és rekordalacsony munkanélküliségéhez. Valamint a rekordokat döntő bevételek talánya is lelepleződik.

De miért van mind kevesebb bejegyzett mezőgazdász?

Amiatt, mert a mezőgazdaságból egyre kevesebbek képesek megélni, egyre többen képtelenek kifizetni a szociális biztosítás járulékait. Miért töröltek a nyilvántartásból az elmúlt három évben 60 ezer gazdaságot? Azért, mert egyre gyérebb az élet a falvainkban, egyre több falu válik lakatlanná.

Elemzők szerint eddig 35 intézmény viselt gondot a falvakról. Semmit nem mondunk azzal, ha úgy fogalmazunk: sikertelenül. Most egy újabb intézményt kapnak a falvak, ezúttal csúcsintézményt, minisztériumot – ilyen névvel: Vidékfejlesztési Minisztérium. Egy újabb példája ez annak az olcsó politikai marketingnek, amellyel a kormány azt akarja elhitetni, gondot visel a vidéki lakosságról. Az a baj, hogy ennek a hamis igyekezetnek a valós, kedvezőtlen hatásait ezúttal sem fogjuk látni a hivatalos statisztikákban.

A szerző

Slađana Gluščević, az Agrosmart oldal szerkesztője, a Vajdasági Kutató-elemző Központ (VOICE) újságírója, aki 1999 óta foglalkozik újságírással. A Danas napilapnál kezdett, ám szakmai tevékenységének legnagyobb részét az újvidéki Dnevnikben töltötte. 2016-tól üzleti újságírással és mezőgazdasági tanácsadással foglalkozik. Számos újságírói díjban részesült, két gyermek édesanyja.