Az edző mindent megígér, ünnepélyesen bejelenti, nem pihent az elmúlt napokban, éjt nappallá téve dolgozott, egyeztetett a védelemmel, a támadósorral, külön elbeszélgetett a kapussal, és egy többórás megbeszélésen van túl a középpályásokkal. A siker garantált, és habár tudja, szerénynek kellene lennie, a nyilatkozata végére azért odabiggyeszti, ez az egész nem jöhetett volna létre, ha nincs ő és a szakmai stábja. A szurkolók egymást biztatva veregetik a másikat hátba, lám, lám, ilyen edző kell nekünk, aki megoldja a problémákat, aki ért a játékosok és a szurkolók nyelvén, nem hiába szavazott neki bizalmat a vezetőség, álltak ki mellette a szurkolók.

A soron következő mérkőzésen azonban semmi sem úgy alakul, ahogy azt a tréner eltervezte. A csatárok az öltözőben hagyták a góllövőcipőjüket, a védelem átjáróházra hasonlít.

Itt-ott elhangzik egy-egy füttyszó, káromkodás,

a meccsnek vége, a csapat veszített, de az edző még tartja mindenkiben a lelket. A sajtótájékoztatón közli, semmi sincs veszve, fél nap alatt gatyába rázza a csapatot, minden rendben lesz, csak egy kis időt adjanak neki, beszélni fog mindenkivel, főleg a csapatkapitánnyal, hiszen a pályán ő a tréner meghosszabbított keze. A nézők hisznek neki, hiszen mi mást tehetnének.

És jön a következő meccs, amelyen az együttes ugyanolyan gyengén játszik, mint a legutóbbin, ugyanolyan hibákat vét, mint korábban.

A füttyszót felváltják a nézőtéri durva bekiabálások, a vehemensebbek már azt üvöltik, hogy „kurva gyenge, kurva gyenge”.

Az eredményen már senki nem lepődik meg: újabb vereség.

Az edző már nem tolakszik a kamerák elé, csak int a kezével, ő ma nem nyilatkozik, ott a segédje, kérdezzék azt, neki nincs mondanivalója. Az eddigi próbálkozásai csődöt mondtak, nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt elképzelte, úgy tűnik, a bajtársai hátat fordítottak neki, senki se siet a segítségére. Ami baj, nagy baj ám, ugyanis már jön is a következő forduló. Nincs se meccs előtti, se meccs utáni nyilatkozat. Ideges, mérges, csúnyán átvert szurkolók vannak,

akik folyamatosan azt skandálják, hogy „Mindenki mondjon le, mindenki mondjon le”.

A kezdeti lendület a múlté, az eufória elmúlt, az ígéretek még ott csengenek az emberek fülében, de lassan mindenki belátja, edző bá hiába próbálkozott, igyekezett. Nagyon úgy tűnik, változás nem lesz, persze ne írjuk le a trénert, hiszen küzdeni fog ő derekasan, igyekszik majd, de egyelőre a szurkolók szemében ez a teljesítmény gyenge, nagyon gyenge, hiszen jó néhány meccs elúszott…

És amikor már nem lehet újabb aduászt előrántani az ingujjból, amikor már nem lehet megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, akkor nem marad más hátra, csak annyi, hogy az edzőnek eszébe jut az a mondat, amelyet a mestere tanított meg neki évekkel ezelőtt, s amely ilyen alkalmakra tökéletes:

Boldog karácsonyt!