A közelmúltban látott napvilágot egy tanulmány, miszerint a szerbiai fiatal munkavállalók az idei év júliusában átlagban 440 euró bért vittek haza, viszont szerettek volna legalább 600–800 eurót megkeresni. Annak ellenére, hogy a 30 év alattiak zöme csak álmodni mer 550 eurónál magasabb fizetésről, legtöbben annak is örülnek, hogy a jelenlegi körülmények között egyáltalán van munkájuk.

A Fiatalok Ernyőszervezete (Krovna organizacija mladih) elnevezésű szervezet által készített, a fiatalok helyzetét és igényeit feltérképező alternatív jelentés szerint a 15 és 30 év közötti korosztály esetében a munkanélküliség az az elsődleges szempont, ami miatt leginkább távozni akarnak Szerbiából.

A témát Bajtai Kornél közgazdásszal jártuk körül, mégpedig elsősorban a vajdasági munkavállalók szemszögéből.

Mi az aktuális munkaerőpiaci helyzet Szabadkán, illetve Vajdaságban, idén miként változott a munkahelyet keresők és a munkahelyet kínálók száma?

– Az idei évet teljes mértékben felülírta a koronavírus-járvány, ami miatt március közepétől, április elejétől nagyjából három hónapra leállt a gazdaság. Ennek okán a külföldön, Magyarországon vagy Nyugat-Európában dolgozó vendégmunkások is kénytelenek voltak hazajönni, mert azokat, akiknek nem volt állandó lakcímük, állandó lakhelyük, elbocsátották, amikor kitört a járvány. Egy adott pillanatban megjelent egy munkaerőpiaci felesleg olyanokból, akik munkahely után kutattak. Viszont a kínálat és a kereslet szabálya csodálatosan „összecsap”, főleg ha azt vesszük, hogy akik külföldről jöttek haza, és ismerik az ottani körülményeket, nem is elsősorban a bért kifogásolták, hanem a munkahelyi légkört és a feltételeket. Amikor a hazatérők szembesülnek azzal, hogy a nagyobb gyártó cégeknél – beleértve a német és egyéb multicégeket, amelyekkel a politikusaink szeretnek dicsekedni, hogy itt vannak Szabadkán és Szerbiában – mekkora fizetésért kellene dolgozni, akkor ismét elkezdik az internetet böngészni, vagy a munkaközvetítő ügynökségekhez fordulnak és megnézik, hogy hová lehet külföldre elmenni.

Bajtai Kornél: Az Európai Unióban vagy Magyarországon olyan nem történhet meg, hogy a munkásoknak pelenkában kelljen dolgozni (Fotó: magánarchívum)

A pályakezdő fiataloknak milyenek a kilátásaik?

– A fiatalok esetében ez még inkább specifikus, mert ők egy más nemzedék, más a mentalitásuk. Egyrészt, ha magyar fiatalokról beszélünk, akkor létezik egy egyre masszívabb csoport, amely eleve nem is itt kerül be a felsőoktatásba. Erről egy kutatás mondhatna pontos százalékokat, de az ő esetükben nagyon ritka, hogy valaki közülük hazajön, és itthon keres munkát. Főleg, mert a magyarországi egyetemi tanulmányok során kötelező a szakmai gyakorlat, egy közgazdászhallgatónak például két-három hónapot kell dolgoznia cégnél. Ha ő ott azt látja, hogy gyakornokként megkeres 6-700 eurót, akkor nyilván a Moja prva plata (Első fizetésem) nevű 20.000 dináros történet az ő szívét nem fogja megdobogtatni. Ezek a fiatalok az ország számára elvesztek és elvesznek mindaddig, amíg az állam ezen nem változtat, és egy olyan gyakornoki programot nem indít, amellyel nem húsz, hanem hatvanezer dinár gyakornoki fizetést biztosít, emellett pedig kötelezi a munkáltatót, hogy legalább két évig megtartsa azt a fiatalt. Ha utána már nem is kell a cégnek, könnyebben el tudja adni magát máshol. Azokra a fiatalokra is jellemző, akik itthon végezték felsőfokú tanulmányaikat, hogy azt nézik, hová menekülhetnek a diplomájukkal. Nyilván van egy nagyon szűk réteg, aki itthon próbál érvényesülni. Elég sok céggel állok kapcsolatban, nemrég három vállalatban voltam tárgyalni, és találkoztam olyan fiatal, képzett, középvezetői pozícióban lévő emberekkel, akiknek sikerült bejutniuk, és ráadásul magyarok. De az a baj, hogy ez csak egy nagyon szűk réteg, aki itthon boldogulni tud, olyan pozícióban olyan munkát végez olyan bérért, hogy nem kell azt számolgatnia a hónap végén, mennyit kellene még hozzátenni.

A bértámogatás marketingfogás volt, azt tömegesen fizették vissza a munkaadók

A pandémia miatt szűntek-e meg jelentős számban munkahelyek?

– Igen, szűntek, konkrétan például az autóiparban. Most Szerbiáról beszélgetünk, de hadd térjek ki egy magyarországi példára: Kecskeméten ott a Mercedes, vagy például Győrben az Audi. Kecskemét nemcsak azért fejlett város, mert a Mercedes 2-3000 embert foglalkoztat – persze azért is –, hanem mert a Mercedes gyártelepén még nagyjából 20–30 alvállalkozó található, azoknak pedig van még 200–300 beszállítójuk, amelyek szintén magyar cégek. Ha a Mercedes azt mondja, hogy 20 százalékkal csökken az autógyártás, akkor ez a recesszió végigsöpör az összes alvállalkozáson. Nagyon sok hasonló autóipari vállalkozás létezik Szerbiában is. Újvidék környékén, Rumán egy gyárból tömegesen bocsátottak el embereket, de ugyanez sok más helyen is előfordult. Amikor csökken a termelés, akkor ott spórolnak, ahol tudnak, csökkentik a munkaerőt, mivel nincs annyi munka.

A szerb kormány bértámogatása ezt nem tudta megakadályozni?

– Engem valósággal megdöbbentett, hogy a szerb kormány mentőcsomagjának nem lett nagyobb visszhangja, hiszen ez egy csodálatosan becsomagolt marketingfogás volt. A valóság pedig az, hogy időközben annyit pofozgatták meg korrigálták, hogy a cégek inkább tömegesen visszafizették, nehogy büntetést kapjanak. Például abba a szabályba, hogy a bértámogatás utolsó részletét követő három hónapig nem csökkenthető az alkalmazottak létszáma, utólag beletettek olyan kiegészítést is, amely már nemcsak arra vonatkozott, hogy a munkaadó nem bocsáthatja el a dolgozót, hanem arra is, hogy amennyiben a munkás dönt úgy, hogy felmond, viszont a munkáltató nem tudja őt az adott pillanatban pótolni, akkor büntetéssel néz szembe. Ennek a támogatásnak egy csomó hasonló buktatója volt, úgyhogy ez korántsem volt akkora segítség, mint ahogyan azt feltüntették.

Ég és föld a különbség

Említette a munkahelyi légkört. E tekintetben van-e jelentős különbség Szerbia és a nyugati országok viszonylatában, és ha igen, mi az?

– Nagyon sok helyi és külföldi cégnél jártam, és azt kell mondanom, ég és föld a különbség. Amikor egy csoport vajdasági munkás részt vesz egy gyárlátogatáson valamelyik magyarországi, egyébként német tulajdonú autóipari cégnél, akkor az történik, hogy amikor belépnek a gyárkapun, koppan az álluk a földön a meglepettségtől. Ott nincs olyan, mint itt, Szerbiában. Például, amikor az egyik gyárcsarnokban végigvezetett minket a HR-es, és közölte, hogy „ez az új csarnokunk”, ami valóban szép és jó volt, majd átvezetett bennünket a másik csarnokba, amire azt mondta, hogy „ezt majd fel fogjuk újítani”, és ott annyira gyengén világítottak a neonfények, hogy azonnal érezhető volt, az a szemet nagyon gyorsan tönkreteszi. Az itthoni cégek a munkabiztonságot gyakran „lazábban” kezelik. Külföldön, ha egy ilyen céghez belépsz, ott tisztaság, precizitás fogad, és eleve olyan légkört áraszt magából a gyár, hogy az ember úgy érzi, oda szívesen bejárna dolgozni. Ez egy alapvető különbség. A másik, hogy külföldön nagyon sok gyárban működik úgynevezett munkástanács, amivel a cég vezetőségének – legyen szó akármilyen magánkézben lévő multiról – egyeztetnie kell. Arról is, hogy milyen pluszjuttatást adhatnak azoknak a dolgozóknak, akiket a határon túlról vesznek fel, de ugyanúgy, ha csökkenteni akarják az útiköltség-térítést, vagy korlátozni a melegétel-juttatást, meg kell kérdezniük a munkástanácsot, hogy a munkások többsége abba beleegyezik-e, vagy sem. Ott, ha a dolgozó bemegy a személyzeti osztályra, és elmondja, hogy valamilyen problémája van, azt megoldják, lehetőleg egy napon belül. Szerbiában pedig – habár nem szeretnék általánosítani, mert itt is akadnak hasonlóan jól működő cégek – sajnos hallhattunk eseteket, mint például a Yura nevű vállalatban, hogy pelenkában kellett dolgozniuk a munkásoknak, kínozták őket stb. Ilyen az Európai Unióban és konkrétan Magyarországon nem történhet meg, mert ott a cégek nagyon szigorúan betartják az előírásokat.

Sok munkahelyen pedig felesleges pszichikai teher alá helyezik a munkásokat. Ilyen szempontból van-e különbség Szerbia és Magyarország között?

– Itt sem általánosítanék, mert mindkét helyen léteznek pozitív és negatív példák is. Magyarországon is ugyanúgy található olyan cég, mint nálunk, hogy ha megjelentet egy álláshirdetést, vagy szóba kerül egy beszélgetésben, akkor egyöntetűen az a vélemény, hogy „jaj, oda ne menj dolgozni”, vagy épp az, hogy „de jó lenne oda bekerülni”. Történt egy olyan eset a szabadkai ipari övezetben lévő egyik cégnél, amikor Vučić elnök jött látogatóba, hogy a dolgozóknak megmondták: „vagy azt mondjátok, hogy 30.000 dinár a béretek, vagy holnap már nem kell jönni dolgozni”. Pszichikai nyomásgyakorlásra is volt példa, amikor a munkavezető végigment és azt mondta, „csináld, csináld, ha nem leszel meg, ki leszel rúgva, vagy csökkentjük a béredet”. Az egyik gimnáziumi történelemtanárról mesélték, hogy hasonlóan íratott ellenőrzőt, terrorizálta közben a diákokat, hogy „gyerünk, már csak 8 perc, már csak 5 perc…”, tehát ez a fajta dolog tapasztalható bizonyos cégeknél, de ezt nem feltétlenül vetíteném ki az egész országra. Habár, hozzánk sajnos egy mutálódott vadkapitalizmus jutott be, ezért az ilyesmi talán nálunk jellemzőbb.

Majd akkor lesz változás, ha elfogynak a munkások

Arra a kérdésre, hogy a jelenlegi szerbiai munkaerőpiaci helyzet mikor változhat, Bajtai Kornél a több évtizedes tapasztalattal rendelkező magyarországi kollégáira hivatkozva azt mondta, el fog jönni az a lélektani pont, amikor a munkaadók kénytelenek lesznek bért emelni, de nem lehet tudni, hogy ez mikor történik meg.

– A nálam tapasztaltabbak szakértők, magyarországi kollégáim, akik már húsz éve a munkaerőpiaci üzletágban dolgoznak – és általában az ő prognózisuk be szokott jönni – azt mondják, hogy létezik az a pont, amikor egyszerűen már annyira nem lesz munkaerő a cégeknél, hogy kénytelenek ezen változtatni. Magyarországon is bekövetkezett ez. Persze, ez mentalitás- és országfüggő. Egyelőre nálunk széttárt karokkal nézik azt, hogy elmennek az emberek, a minimálbér-tárgyalásokon pedig egy jottányit sem engednek, sőt, a vírusra hivatkozva továbbra is visszafognák a béreket.  Aztán pedig nem értik, hogy miért nem jó az embereknek a 35 ezer dináros fizetés, miért „nem akarnak” annyiból megélni. Nyilván nálunk is elérkezhet az a lélektani pillanat, amikor ez változni fog, és megindulnak majd a fizetések felfelé, de nem hinném, hogy bárki is előre tudja jelezni, hogy ez mikor következik be – szögezte le a közgazdász.

Illusztráció (Fotó: archívum)