Jobb hallgatni. Mert ki tudja. Csak neked lesz bajod belőle. Hagyd! Úgysem ismer senki. Majd túlteszed magad rajta.

Mi lesz, ha veszítesz? Ha pórul jársz. Nevetségessé válsz. Megszólnak.

Elveszíted a barátaidat. Kiközösítenek.

Mi magyarok vagyunk. Nem tudunk veszekedni államnyelven. Akcentusunk van. Alulmaradunk a vitában.

Örökösen szélárnyékban közlekedni. Így szocializálódtunk Vajdaságban, kisebbségiként. Ezt demonstrálja a politika. Légy porszem, hátha nem taposnak el.

(Egyébként meg: de.)

Esetünk a télapóval

Egy télapóvárás alkalmával fogadtam meg először, hogy más mintát fogok követni a nevelésben, mint anno a mi szüleink nemzedéke. És hogy ellent fogok mondani a közmegegyezéses normáknak.

Kellemes, munkahelyi télapóvárás volt. Műsor. Mi, magyar szülők a gyermekeink füléhez hajolva, hogy ne zavarjunk másokat a követésében, suttogva fordítottuk számukra az elhangzó államnyelvi szöveget. Baj nem is volt. Csak döbbenetes felismerés.

A csomagosztásnál a télapó körül jelentős kör formálódott. A gyerekek felszabadultan tülekedtek az ajándékért, furakodtak, kérdeztek, kiabáltak, incselkedtek, az ölébe ültek a télapónak. Fényképezkedtek vele. A mi gyerekeink álltak csak a kör sugarának legtávolabbi pontján, mindenkit maguk elé engedve. Csendben várakoztak a sorukra. Hogy nekik is jusson csomag. Elképzelni sem tudták, hogy nekik épp olyan joguk és lehetőségük van odamenni a télapóhoz, a kör közepére állni, kérni a „jussukat”. Nincs a homlokukra írva, hogy kisebbségiek.

Esetem a postával

Nemrégiben konfliktusom támadt a szerb posta apatini kirendeltségének egyik dolgozójával, pontosabban az ott érvényesülő magatartásokkal. Egy teljesen hétköznapi helyzetből következett, egyszerű levelet szerettem volna feladni. Volt maszkom és a kötelező távolságot is betartottam.

Kisebb sor állt az egyik ablak előtt, amely felirata szerint az utalványok feladásának, be- és kifizetések végzésének feladatát látta el. Odamentem hát a „postai küldemények” feliratú ablakhoz, ahol egy hivatalnoknő ült. Dolgozott. Gondoltam én. Kiszólt, hogy itt nem lehet levelet feladni. Megjegyeztem, hogy a felirat szerint igen. Erre nemtörődöm hangon, hogy: „valamikor lehetett, de most már nem”. És álljak oda, ahol sor áll. Tanácsát megfogadva, jobb megoldás hiányában beálltam a „befizetések” feliratú ablakhoz a levéllel. Kisvártatva azonban észrevettem, hogy van egy másik működő ablak is, amelynek ugyan nincs felirata, de dolgozik a szolgálat, és két férfi is levélküldeményt tartva a kezében áll előttem, mert értelemszerűen átmentem az adott sorba úgy, hogy senki elé nem álltam be, és egy ideig nem is volt mögöttem senki a sorban. A nő annak rendje és módja szerint átvette az előttem állók leveleit. Amikor sorra kerültem volna, felállt, elkezdett rám mutogatni és obligát hangon felszólított, hogy ne álljak két sorban. Először nem is értettem, hogy rám kiabál, s azt sem, hogy mi a baj velem.  Amikor felfogtam végre, mit mond, azt válaszoltam, hogy nem állok két sorban, nemcsak azért, mert fizikai képtelenség, hanem mert nincs is dolgom a másik tolóablaknál. Az alkalmazottnak másokkal semmi gondja nem volt, nem is ismertük egymást, szót sem váltottunk egymással addig a pontig.

Őszintén szólva földbe gyökeredzett a lábam, egy idő után nem is tudtam mit mondani, annyira képtelen volt a helyzet számomra. Feláll egy alkalmazott és elkezd rám kiabálni valamiért, amiben semmi logika nincs? Tudtommal nem tilos a postán sem átmenni egyik sorból a másikba. De ha még vétettem volna is valamilyen szabály ellen, ő akkor is csak tájékoztathatna arról, az illendőség keretei között szólhatna, hogy mit ne tegyek. Tehetetlennek éreztem magam, ezért egy ponton feladtam, sarkon fordultam, és távoztam a kirendeltségből.

Érdekes volt megfigyelni, hogyan reagálták le a dolgot a körülöttem álló ismeretlenek. Volt, aki szánakozva tekintett rám, mint valami páriára, aki lelepleződött, vagy olyan kiváltságot akart, amire a helyzeténél fogva nincs joga. A sorban mögöttem álló férfi pedig gyorsan átment a másik sorba, gondolom, így akarta megelőzni, nehogy az én „sorsomra jusson”.

A fiam kint várakozott. Rögtön látta rajtam, hogy valamilyen inzultus ért. Amikor el akartam volna mondani, hogy mi történt, akkor vettem észre, hogy alig tudok beszélni, annyira megalázónak éreztem a helyzetet. A gyerekem meg legyintett. Nem baj. Felejtsd el. Úgysem tudják, ki vagy.

Akkor már sírhatnékom is volt. Mert arra döbbentem rá, hogy hiába volt két évtized megerősítése, példamutatása abban, hogy „ne hagyd magad eltaposni”, hogy „állj ki önmagadért minden körülmények között”, a társadalmi szocializáció annyira erős, hogy szinte csak a hallgatást tanulják meg gyerekeink.

Nagy levegőt vettem.  Visszamentem a postára. A gyerekem erről le szeretett volna beszélni.    Közöltem az alkalmazottal, hogy elutasítom az ügyfelek iránt tanúsított magatartását, és panaszt emelek ellene. Nem kiabáltam. A nő átnézett rajtam. Úgy tett, mintha nem hallaná.

Otthon, az internet segítségével megkerestem a belgrádi központi kirendeltség ügyfélszolgálatát, és az esetet ismertetve panaszt tettem. Csak néhány rokonomnak, ismerősömnek meséltem el az esetet. Kivétel nélkül azt mondták, nem érdemes, úgysem érek el semmit. Nem is fognak válaszolni.

De válaszoltak. Először részletesebb tájékoztatást kértek e-mailben, mert az ügyfélszolgálat felületére csak nagyon kis karakterszámú bejegyzést lehet feltölteni. Megírtam a részletes tájékoztatót.

Ha a tényleges eredményeket értékelem, tényleg nem volt semmi konkrét eredménye. Kaptam egy formális válaszlevelet. Volt benne általános elnézéskérés az engem ért esetleges kellemetlenségért, semleges tájékoztató a postaszolgálat működéséről (például arról, hogy minden tolóablaknál minden szolgáltatást kötelesek elvégezni az alkalmazottak), s a konkrét lépések hárítása azzal, hogy nem tudják azonosítani azt az alkalmazottat, aki a szabálysértést elkövette.

Hogy nem értem el semmit? Nem igaz. Először is, egyáltalán nem azt szerettem volna elérni ezzel, hogy egy szerencsétlen bunkó állását veszítse. Meg sem tudakoltam a nevét.

De már elértem addig a pontig életemben, amikor nem akarom többet szarnak érezni magamat azért, mert hagyom, hogy átgázoljanak rajtam, megalázzanak, hülyére vegyenek. Hogy megfélemlítsenek bármilyen eszközzel.  De főleg nem akarom, hogy a gyerekem örökre ezt a mintát és terhet viselje. Hogy hallgatásra rendezkedjen be.

A gúnyt, bármi módon is váljak tárgyává, el tudom viselni. A belső szégyent nehezen.

(A cím Peter Weir Holt költők társasága című 1989-es filmjére vonatkozó utalás.)

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. január 7-ei számában jelent meg.