A napi események kapcsán a közvélemény és az intézmények reakciójának lavinája zúdult ránk, az aktualitás pedig a szexuális erőszak. Megtanultuk, hogy az erőszaktevőnek nem feltétlenül kell egy bokor mögé rejtőzve várni az áldozatát, nem kell szörnyű migránsnak lennie, nem feltétlenül kell a rendszer szerencsétlen hulladékának lennie valahonnan a társadalmi ranglétra legaljáról, és nem kell lelki betegnek lennie. Az erőszaktevő lehet a társadalom elismert tagja, tanult ember, sikeres karrierrel, közéleti személyiség, akinek hatalma és befolyása van, és ezt fel is használja, hogy elérje a céljait.
De lehet ő egy nagyon átlagos ember is, egy átlagos élettel, nem különösebben gonosz vagy romlott, nem fontos és nem is lényegtelen tagja a társadalomnak, valaki, aki éppen itt él, az önök szomszédságában. Valaki fia, testvére, legjobb barátja. Lassan megtanuljuk azt is, hogy rendben van az is, hogy az áldozat nem beszél az őt ért erőszakról azonnal, ennek pedig millió egy oka lehet. És eltelhet egy évtized is vagy akár több, mielőtt rendezi a gondolatait, megerősödik a személyisége és a tudása és összeszedi a bátorságát, hogy meglépje azt a lépést.
Tizennégy évvel ezelőtt erőszakoltak meg. Pontosan egy hónappal azt követően, hogy megpróbált megerőszakolni egy teljesen ismeretlen személy. Sorszerűnek véltem ezt.
A próbálkozás miatt három héten át jártam kötözésre a kórházba, a barátaim segítettek, mert alig tudtam felkelni az ágyból, vagy a wc-kagylóra ülni.
Tele volt sebekkel a talpam a mezítlábas futástól a salakos aszfalton. Az eséstől, illetve a támadóm testsúlyától, aki utolért, nyílt sebeim lettek mindkét tenyeremen, az egyik térdemen és a bal csípőmön. A fehér felső a két csillámos szívvel és mackókkal, amelyet aznap este viseltem, átázott a vértől, a farmernadrágom pedig elszakadt. A papucsaimat szorosan a kezemben tartva, amelyeket menekülés közben sikerült levennem, ordítva kértem segítséget, nem is tudom, hogy milyen nyelven, magyarul vagy szerbül, mindegy volt. Egyetlen ajtó sem nyílt ki a közelben lévő házak közül azon a csendes környéken, a Kossuth Lajos utcában. Tökéletes anyag voltam az erőszaktevés jelentésére. Klasszikus erőszak, látható fizikai sérülések a testen, vér, sikítás, egy alak, aki fut utánad, utolér és fizikailag leteper. A bűncselekmény iskolapéldája, minden ügyvéd álma.
A megerőszakolás tényét sohasem jelentettem.
Az a fiú erőszakolt meg, aki tetszett nekem, részeg voltam, nem kiáltottam segítségért, az erőszaknak nem voltak egyértelműen látható jelei. A Szerb Köztársaság büntetőtörvénykönyvében szereplő definíció szerint megerőszakolásnak az a tett számít, amelyet erőszakkal vagy fenyegetéssel követnek el. Egy évtized is elmúlt miután magamban nagyon pontosan meghatároztam az érzést, amely bennem dühösen és szörnyetegként nőtt, a felismerés, amelyet elhallgatva sorsnak neveztem el és elborzadva próbáltam menekülni a pillanat elől, amely állandóan követett – megerőszakoltak.
Olyasmit követtek el, amit én nem szerettem volna, és ez bőven elegendő magyarázat és definíció.
Honnan tudom, hogy megerőszakoltak? Egyetlen pillanatban sem szerettem volna azt a szexuális aktust, főleg nem egy hónappal az átélt borzalom után, amikor megpróbáltak megerőszakolni, amikor a fizikai sérülések továbbra is nagyon érezhetők és láthatóak voltak, amikor még mindig fájdalomcsillapítókat szedtem. Megpróbáltam mindezt elnyomni magamban, azzal, hogy fesztiválra mentem, társasággal, és alkohollal. Azzal a céllal, hogy kicsit jobb kedvre derüljek, hogy enyhítsem a fájdalmakat, amelyek tönkretették a testemet és a lelkemet. Az egyetlen dolog, amit ki tudtam ejteni akkor, amikor az alak elvonszolt a sátorig, úgy részegen, mint aki nincs tudatában önnön létezésének – én szűz vagyok.
Emlékszem, hogy ezt követően néhány napon keresztül a barátnőmnél aludtam. Egy világ dőlt össze bennem, olyan sok szinten voltam rosszul, fizikailag és lelkileg is. De nem tudtam magamban megfogalmazni ezt a szörnyűséget. Nem voltam tisztában azzal, ami velem történt és nem tudtam mit kezdeni vele. Egy-egy pillanatban még próbáltam saját magamat meggyőzni arról, hogy én is akartam, ami történt. Igen, a fiú tetszett nekem, én is akartam. Könnyebb volt így gondolkodni erről, mint elfogadni a tényt, hogy megerőszakoltak és eldobtak.
Őt az az éjszaka után soha többet nem láttam. De álmomban sokszor találkoztunk, és én rettegtem, nehogy összefussak vele valahol az utcán. Mert ő volt az én hallgatásom, a zavartságom, a félelmem, a szégyenem, a tehetetlenségem megtestesítője. És nem csak a tehetetlenségem, hogy kiálljak és nyilvánosan elmondjam, megerőszakoltak, hanem a tehetetlenségem, hogy meghatározzam mi is a probléma. Mi is történt velem valójában? Valóban megtörtént-e? Tulajdonképpen „mit is kerestem én fiatalon a réten”? Miért ittam alkoholt? Miért mentem fesztiválra? Miért vagyok egyáltalán nő? Ki a bűnös, hogy 19 évesen még szűz voltam? Sokkal előbb „le kellett volna vennem a sötét szemüveget”, mint minden normális ember, és akkor az erőszak is kevésbé lett volna erőszak, nem igaz? Kevésbé lett volna gáz a társadalomnak és nekem is jobban esett volna, igaz? Tulajdonképpen, mint ahogyan azt egy hozzám közel álló személy mondta, a fiú legalább jóképű volt nem? Gondolj bele, mi lett volna, ha csúnya? Bevallom, nem tudtam, hogy a kellemes kinézet, kék szemek enyhítő körülménynek számítanak a bűncselekmény meghatározásakor.
Szűz vagyok
– mondtam én akkor alig hallható hangon, és az a fiú ennyit hallott tőlem, ami után azt válaszolta – nem számít. Filmszakadás.
A kijelentésem, miszerint „szűz vagyok” számomra azt jelentette – MENJ A PICSÁBA! Egy hónappal ezelőtt átéltem életem legszörnyűbb stresszét, elmenekültem az embertől, aki meg akart erőszakolni, nyílt sebeim vannak a testem minden részén, sérült a lelkem, nem vagyok jól, nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen, szűz vagyok és nem akarom holtrészegen elveszíteni a szüzességem egy ilyen idiótával mint te, és ha még egyszer hozzámérsz, feljelentelek a testi és lelki épség sérthetetlensége miatt (a Szerb Köztársaság Alkotmánya, 25. szakasza), erőszakos közösülésért (Büntető Törvénykönyv (Btk.) 178. szakasz), szemérem elleni erőszak (Btk. 182. szakasz), és szeméremsértő cselekmény (Btk. 182a szakasz) miatt. Ezek közül egyetlen egy szó sem hagyta el a számat. Megmaradt, mint egy mélyen elásott néma sikoly egy rémálomban, amelyből soha nincs ébredés.
Milan Škulić az Alkotmánybíróság bírájának a Crimen című, bűncselekményekkel foglalkozó tudományos folyóirat 2017-es kiadványában megjelent írása szerint a büntetőtörvénykönyv módosítási tervezetében, később pedig magában a módosított törvényjavaslatban is szerepelt egy „a mi gyakorlatunkba és a tudomány számára is teljesen új formája az erőszaknak, az pedig – a nemi aktus vagy az azzal egyenértékű tett, amely az áldozat akarata ellenére, de annak passzív magatartása mellett történt, kényszerítés alkalmazása nélkül”.
Az erőszak ezen formája Büntető Törvénykönyv 178. szakaszának második bekezdésében kellett volna, hogy szerepeljen, amelyet az Isztambuli konvencióval való egyeztetés során kellett volna módosítani, azonban a végén mégsem került rá sor. A döntéshozóknak gondjaik akadnak a terminológiával, hiszen a megerőszakolás kifejezésben eleve szerepel az erőszak, ami azt jelenti, hogy a szexuális erőszak a kriminológiai-fenomenológiai értelemben egy olyan cselekmény, amelynek vannak erőszakos elemei.
Škulić közölte: ha bizonyítani kellene a „nem beleegyezésen alapuló nemi erőszak” megtörténtét (akármit is jelentsen az ezzel ellentétes, „beleegyezésen alapuló nemi erőszak”), azaz azt, hogy a nemi erőszak kényszerítés nélkül, de a passzív résztvevő akarata ellenére történt, az a gyakorlatban vélhetően a leggyakrabban arra a rendkívül kínos helyzetre hasonlítana, amikor az egyik állítás áll szemben a másikkal, Ez abban az esetben is megtörténhet, ha zaklatásról van szó, amikor a zaklatásnak nincs szemtanúja, vagy azt nem bizonyítja felvétel, esetleg írásos nyom.
És így jutunk el a társadalmunk makacs definíciójához. A hallgatás, a tudatlanság és nemtörődömség, a nem meghatározott etikai felfogás és viselkedés, a magyarázatok és félremagyarázások, a fej elfordításának társadalma és nem utolsó sorban a megbízhatatlan és bizonytalan törvények társadalma vagyunk.
Az a fiú, aki megerőszakolt (nyomatékosítom, megerőszakolt) valószínűleg soha sem gondolkodott arról, hogy egy részeg lányt elvonszolni a sátorig vajon erkölcsös-e vagy büntetőjogilag kérdéses-e. Valószínűleg folytatta átlagos életét, egy átlagos férfiként, amelyet a mi átlagos társadalmunk nevelt ki. Ma talán egy kislány édesapja. És nem fogja tudni elmagyarázni neki, hogyan ismerje fel, ha visszaélnek a testével és a lelkével. Vagy talán egy fiú édesapja lett. És nem fogja tudni elmagyarázni neki, hogy miért nem szabad a részeg lányokat elvonszolni a sátorba.
Mina Delić
A kéz (Fotó: Mina Delić)
Az írás szerb változata a Slobodna reč portálon jelent meg:
