Lassan egy éve éljük a különböző szigort, korlátozásokat és miegymást magával hordó rendkívüli helyzetet, rendkívüli állapotot, szükségállapotot, az épp aktuális törvényes és jogi besorolás szerinti, különböző néven nevezett abnormális új normalitást. Amiben időnként elveszünk. Nem csak azért, mert már nem tudjuk követni, hogy most épp tízen vagy öten lehetünk-e egy zárt helyiségben, vagy hogy az országhatár innenső- vagy túloldalán épp hogyan viselkedjük, ha egyáltalán át tudtunk jutni, hanem már azzal, hogy amikor bekapcsoljuk a tévét, teljesen összezavarod(hat)unk: Kopaonikon 30 ezer ember síel, koronapartikat tartanak több száz személy részvételével – ez lenne a „koronaelit” vagy mi – akik meglepődnek, ha néhanapján rájuk tör a rendőrség, időközben meg a „szakma” a ki tudja már hányadik járványhullám valahányadik tetőzéséről beszél, meg arról hogy megint az esetszámok drasztikus növekedésére számíthatunk.

Erről a kettősségről írt Pavle Jakšić az N1 tévé honlapján a legutóbbi, Tašmajdanon szervezett és a rendőrség által félbeszakított koronaparti kapcsán.

– Egy bizonyos összeget megkerestek, minden járványügyi előírást megszegtek, egyesek kiengedték a gőzt, ha minden igaz, bűnvádi feljelentéseket tettek, három embert előállítottak.

A „koronaparti” csak egy eleme egy tágabb és mélyebb témának, amely alapjába véve a szolidaritás teljes hiányáról szól, és ez már évek óta az élet minden területén egyre csak távolabb taszít bennünket a legalapvetőbb civilizációs normáktól – írja a szerző, aki szerint a legutóbbi koronaparti a társadalmunk reális képe, az agyatlanságunk lakmusza.

– Figyelembe véve a tömegességét, mindenféle politikai áthallástól, a jól megszokott „jók és rosszak” felosztástól mentes, ugyanis teljesen biztos vagyok abban, hogy a tegnap esti gyomorforgató tömegben a politikai palettánk minden példánya jelen volt – írja, majd leszögezi: – Az ellenzék persze párhuzamot vonhat a COVID–szabályok szigorú betartatása és a szórakozóhelyek tulajdonosainak politikai hovatartozása, valamint az őket megillető esetleges privilégiumok között, de ez igazán nem egy politikai téma – ne áltassuk magunkat, ezek mi vagyunk.

A társadalmi események elpolitizálásának vagyunk tanúi, ami a társadalom bukásának eredménye, írja Jakšić, majd leszögezi, ha a szövegében is valóban minden politizálás, akkor mondjuk ki, a lehető legrosszabb értelemben váltunk politikai társadalommá.

– Abban az esetben, ha a politikai befúrta magát minden pórusba, az egészségügybe, a fákba, az elvekbe, a szennyvízelvezető-csatornahálózatba, a szülészetbe, építészetbe, akkor a társadalom már nem társadalom. Csak a politika marad – írja.

Azt, hogy ez mégsem így van, Jakšić azzal magyarázza, hogy az emberek nem ellenzéki megfontolásból tiltakoznak, ha ki akarják vágni fákat a lakótömbjük parkjában – egyszerűen csak meg akarják őrizni a parkot. De az ilyen esetekben is megmutatkozik a szolidaritás hiánya, ugyanis, ha Belgrád egyik városrészén tiltakoznak az ott élők valami miatt, más vársorészből nem csatlakoznak hozzájuk a többiek.

– Egy kicsit tágabb értelembe véve: vajon érdekli-e Belgrádot Nagybecskerek ívóvízproblémája, Ništ a bori levegő? Természetesen nem – állapítja meg, majd visszatérve a koronapartira így fogalmaz: – Azokat, akik tegnap gint ittak, nem érdekli, hogy holnap kinek és mennyit kell talpon lennie dupla maszkban, szkafanderben, csak azért, mert ő nem bírt magával.

– Bevésődött az emlékezetembe a közeli barátom, a batajnicai kórházban a koronavírusos betegekre felügyelő egyik orvos arckifejezése miközben a városban sétáltunk, ő pedig kellemetlenül meglepődött a teltházas kávéházak láttán.

Ironikusan annyit mondott, hogy a kórházak épp „ezekkel és az ilyenekkel vannak tele”, akik közé nem csak a hazardőröket sorolta, hanem azokat is, akik tagadják a vírus létezését, mintha valamilyen vallásról lenne szó. Ők azok, akik ma nem hajlandóak beoltatni magukat. Csakhogy a büszkeségük és beképzeltségük drasztikusan csökken és félelemmé változik a betegágyon, vagyis akkor, amikor már „ég a talpunk alatt a talaj”.

Az ilyen embereknek azok, akik elővigyázatosak, maszkot hordanak, és akik az elmúlt egy év során gyakorlatilag búcsút intettek a szocializálódásnak – hipochonderek, gyávák, megpróbálok civilizált hangnemnél maradni, ezért nem folytatom további jelzőkkel.

Azok közül sokan, akiknek elővigyázatosságuk ellenére is úgy alakult az élete, hogy megfertőződtek, épp azok miatt nem jutnak kórházi ellátáshoz, akik kubai szivart szívva hallgatták a zenét valamelyik fővárosi rejtett találkozóhelyen, vagy épp garnélarákot esznek Kopaonikon, ahol az új gondola üzembe helyezését népszerűsítik.

Az nyilvánvaló, hogy a korona nem téritette észhez és nem építette újjá a társadalmunkat, arra pedig, hogy milyen ábécé szerint kellene a rendszerünkön változtatni, még a SANU (Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia) is nehezen tudna választ adni. Egy szófordulat viszony szemet szúr – „amíg nem ég a talpunk alatt a talaj”, ami mintha az életünk alapszabálya lenne. Attól tartok, az évek múlásával egyre kevésbé vagyunk már „tűzállóak”, és ennek az egész társadalom kárát látja – írja Pavle Jakšić.

A teljes szöveget, eredetiben ezen a linken olvashatják.

Repül a toll

Teljesen új értelmet kapott a „repül a tollunk” kifejezés Pancsován Marinika Tepić ellenzéki politikus sajtótájékoztatóján, amikor a Szerb Haladó Párt (SNS) helyi irodája előtt megtartott (vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy elkezdett, de utána teljesen más irányt vett) sajtótájékoztatóján egy bizonyos Toma Lovrekić Tepićhez hozzávágott egy tyúkot.

A Danas napilap szerkesztőségi kommentárban foglalkozott a repített szárnyassal és azzal, milyen megfontolásból „próbált meg átadni” – maga a dobálózó fogalmazott így – Lovrekić egy tyúkot Tepićnek.

– A fémrúdtól kezdve, amivel fejbe verték Borko Stefanovićot, Simo Spasić ellenzéki politikusok fülébe üvöltözött megafonos üzenetein keresztül, a Szabadság és Igazságosság Pártjának alelnöke, Marinika Tepić tyúkkal történő megdobolásáig – úgy tűnik ezek közül ez utóbbi kapott legnagyobb figyelmet, az ellenzék hatalom általi támadásai pedig egy teljesen új szintre léptek.

Hogy miért a hatalom támadásai, ha Lovreković elhatárolódik a hatalomtól és állítja, ő ellenzéki? Először is azért, mert Lovrekovićot a Szerb Haladó Párt tagjai vették körül és bátorították akkor, amikor elhajította a tyúkot.

A másik hatás sokkal diszkrétebb, egy már kipróbált módszer szerinti, aminek a lényege a szélsőjobbosok előállítása, majd az SNS-hez édesgetése.

Úgy, ahogy ők maguk is radikálisokból haladók lettek, úgy vették védelmükbe Miša Vacićot is, akivel Lovrekić kapcsolatba hozható, és így lett mára a militarista szélsőjobboldali Lovrekić – aki mindössze három éve még Vučićot vonta kérdőre, majd pont Tepićet fenyegette meg puskával és nehéztüzérséggel – tyúkkal dobálódzó valaki.

Erre a nagy átváltozásra hatással lehetett az az egy hónapos börtön is, amit Tepić megfenyegetése miatt kapott, a „Marinika, értsd meg, nem állunk le” graffitik miatt.

Ami ebben az adott pillanatban lényegesebb kérdés annál, hogy hogyan tudott a hatalom maga mellé édesgetni egy szélsőjobbost (vagy mindegyikőjüket), az, hogy mit akartak elérni egy ilyen támadással.

Vajon csak a toll repül?

Vajon az a cél, hogy üzenetet küldjenek és elriasszák, elhallgattassák az ellenzéket, vagy el akarnak rejteni egy másmilyen üzenetet – lehet, azt, amelyik a bűnbandák és az államvezetés összefonódásáról szól, amelyről Tepić beszélni akart mielőtt repült volna felé a tyúk?

Az nyilvánvaló, hogy a hatalom enyhített az ellenzékiek elleni támadáson, ugyanis már nincsenek betört ellenzéki fejek és véres ingek, amik több hónapos tüntetéshullámhoz vezettek, most „csupán” bizarr és értelmetlen tyúkok vannak.

Lehet, nem számoltak azzal, hogy épp ez a bizarr ötlettelenség hozza meg Marinikának azt a népszerűséget, amely pillanatnyilag semmiképp sem tesz jót a hatalomnak.

Egyszerűen az van, hogy ha az ellenzéki táborban valakinek volt is kétsége, a mostani támadás után támogatni fogja Tepićet, már csak azért is, hogy véget lehessen vetni azoknak a politikai vitáknak, amelyekben „repül a toll” – írják a napilapnál.

Eredetiben itt.

Koronabuli Belgrádban (Fotó: blic.rs/RAS/RAS Srbija)