Jókait épp úgy, mint Mikszáthot és a többi, 19. századi vagy még korábbi írót és opusaikat, Az arany embert, a Beszterce ostromát és a Fanni hagyományait is ki lehet iktatni az általános és a középiskolai tantervekből. Azokat fel lehet építeni úgy, hogy a korpuszban csak a kortárs magyar irodalom legújabb (a legszűkebb jelen időben megjelent) alkotásai szerepeljenek. A baj csak az, hogy ettől még nem lesz korszerű az irodalomoktatás, s nem fogja sem megszólítani, sem értő olvasóvá formálni a tanulókat!

Egy példa

A Vajdaságban érvényben levő általános iskolai hetedikes és nyolcadikos tantervi korpuszban a 20. század második felében megjelent, illetve a kortárs (értsd: a legutóbbi két évtizedben napvilágot látott) magyar irodalomból a következő írók és műveik szerepelnek, vagy kerülnek valamilyen kontextusban említésre, feldolgozásra: Szabó T. Anna, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Fenyvesi Ottó, Dragomán György, Kontra Ferenc, Tolnai Ottó, Grecsó Krisztián, Varró Dániel, Janikovszky Éva, Békés Pál, Mészöly Miklós, Beregi Tamás, Dobay Ádám, Nagy Gabriella, Szív Ernő, Balázs Imre József és mások. A 20. századi klasszikusok közül: Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, József Attila, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Mándy Iván, Ottlik Géza, Karinthy Frigyes, Csáth Géza, Rejtő Jenő, Örkény István és mások. A régiek közül: Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály. A világirodalomból: William Shakespeare, Miguel de Cervantes, Moliѐre, Johann Wolfgang Goethe.  A lista nem teljes, mert különböző módon és összefüggésekben még számos jelentős író és műve kontextualizálódik, megjelenik. A nyolcadik osztályban: Herceg János, Orbán Ottó, Tóth Krisztina, Szív Ernő, Petri György, Esterházy Péter, Juhász Erzsébet, Kertész Imre, Baka István, Grendel Lajos, Grecsó Krisztián, Oravecz Imre, Kontra Ferenc, Németh István, Parti Nagy Lajos, Péterfy Gergely, Garaczi László, Szilasi László, Tolnai Ottó, Domonkos István, Szálinger Balázs, Vasagyi Mária, Király Kinga Júlia és mások. A 20. századi klasszikusok közül: Tersánszky Józsi Jenő, József Attila, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes. A 19. századiak közül: Mikszáth Kálmán. A világirodalomból: Apollinaire, Verlaine és mások. Emellett: népdalok, népballadák és feldolgozásaik.

Az említett két osztályra vonatkozó tantervet mégsem emiatt tartom korszerűnek. (És azért sem, mert koncepciójának és korpuszának létrejöttében magam is közreműködtem. Ez csak a rálátásomat hitelesítheti.) Meggyőződésem és a tapasztalatom ugyanis az, hogy általában nem azon múlik a tanulók megszólíthatósága és az oktatás korszerűsége, hogy mit tanítunk. Sokkalta lényegesebb, hogy miképp, hogyan. Ilyen szempontból akár a „nemzeti oldal” által favorizált középszerű lektűrírók, de ókori szerzők, mi több, Jókai Mór bármely műve is tanítható. (Mellékesen jegyzem meg: a jó értelemben vett magyarságkép- és tudat kialakításában sem az a leglényegesebb mozzanat, hogy szerepel-e az olvasmányok sorában Wass Albert, Nyírő József vagy Herczeg Ferenc.)

Az irodalomoktatás soha nem lesz sikeres, ha nem korszerűsítjük folyamatosan magáról az irodalomról és az oktatásáról szóló elképzeléseinket. Jelenségei sohasem keltik fel a tanulók, általános és középiskolások, fiatalok érdeklődését, ha nem számoljuk fel róla szóló konzervatív elképzeléseinket. Csődtömeg lesz az irodalomoktatás akkor is, ha csak „tegnap megjelent” művekkel telítjük a korpuszt, letagadva a régi vagy más jellegű irodalomnak még a létezését is. Taníthatatlan és felesleges ismeretanyag lesz (épp úgy, mint a ma érvényben levő és gyakorolt matematikaoktatás – érdekes, hogy emiatt alig háborog valaki!) mindaddig, amíg nem jelenségek összefüggéseként és hálózataként, nem kontextusban látjuk és láttatjuk, hanem írók és művek sorát akarjuk tanítani, műfajokat önmagukban és nem diskurzusba állítva, alakulási sorok részeiként. Rossz, hogy definíciókat mondatunk fel műfajokról, alakzatokról, szóképekről, szövegekben szóképeket kerestetünk és ismertetünk föl, nem a működésüket és jelentéseiket értelmezzük, és azért akarunk pl. Adyt vagy Radnótit tanítani, mert „verseikben sok a szimbólum meg a metafora”. Amíg tanítjuk az irodalmat és nem csupán csak értelmezési modelleket kínálunk fel. És mindaddig csak idegenítjük és megutáltatjuk, amíg nem látjuk be, hogy mennyire összetett jelenség, hogy nem önmagában áll, hogy nagyon árnyalt, változó, folyamatosan alakuló: hogy értelmezhetetlen más kultúrák, nyelvek és diszciplínák (pl. világirodalom, történelem, a filmipar és -kultúra, zeneirodalom, képzőművészet, tudományok ismeretterjesztő vagy alkalmazott műveltséganyaga stb.), kultúrtörténeti alakulások,  nem a magas irodalom kategóriájába tartozó, sőt, „irodalom alatti” jelenségek vagy a folklór és újfolklór, az underground, a bestseller,  a popkultúra stb. történéseinek ismerete nélkül. Hogy épp ezért kell téma- és jelenségösszefüggéseket, projektmodelleket tanítani életrajzok, pályaképek, tartalom, cselekmény, definíciók, kívülről erőszakolt (ideológiai) értelmezések helyett.

Következmények és botrányok

„Én ezt a régi irodalmat annyira, de annyira nem szeretem, és nem is szeretnék vele foglalkozni, csak a mai irodalmat kedvelem!” – szokták mondani felkészületlen vizsgázók mentségként. „Hogy érti meg nélkülük az újat?” – szoktuk kérdezni tőlük. Nem kell sok, hogy kiderüljön: sehogy.

Aki Kazinczy Ferencről, Batsányi Jánosról, Kemény Zsigmondról, Petőfi Sándorról, Jókai Mórról és Mikszáth Kálmánról lekicsinylően, röhögve beszél és kikéri magának, hogy meg kelljen ismerkedni műveikkel, annak Orbán Ottó, Darvasi László, Háy János, Márton László, Péterfy Gergely, Spiró György, Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, sőt, Tóth Krisztina műveiről sem lesz – elnézést a durvább kifejezésért, de ide illő! – fingja sem. Mert az irodalom alakulástörténete nem egymástól független korszakok és művek sora. A jelenségek önmagukban (például: Háy János Dzsigerdilenje a Jókai-opus több darabja, így az Erdély aranykora és a Törökvilág Magyarországon nélkül, Tóth Krisztina Program című verse Orbán Ottó és a magyar népköltészet nélkül) nem értelmezhetők.

Ez jutott eszembe a Tóth Krisztina író által generált botrányról, amely Jókai Mór Az arany ember (a vele készült interjúban: Aranyember szerepel – és ez is jelentéses mozzanat) című regénye (kötelező olvasmány) nőképéről tett kijelentése, kinyilatkoztatása nyomán robbant ki.

Tóth Krisztina irodalmi munkásságát a mai kortárs irodalom egyik legjelentősebb opusának tartom, nemcsak tanárként, tanterv- és tankönyvíróként, hanem kritikusként is. A kérdést vizsgáló kutatóként állítom: a magyarországi középiskolai tanterv nemcsak konzervatív, hanem olyannyira korszerűtlen, hogy emiatt teljesen alkalmatlan egy mai, modern irodalomoktatási koncepció és modell érvényesítésére. Elutasítom továbbá az irodalomtanítás új vagy megújult koncepcióit (a tanterveket) politikai célból „kiherélő” hatalmi törekvéseket. Mélyen elítélem azt, ahogy Tóth Krisztina nyilatkozatát a pártpropaganda és -sajtó (a média) tálalta és közvetítette, illetve az ennek nyomán őt ért minősíthetetlen és agresszív támadásokat.

De épp úgy vállalhatatlannak gondolom Tóth Krisztina megszólalásmódját, illetve annak a körnek (vagy nem tudom, minek kellene neveznem!) a reakcióját, amely ezt a beszédmódot magáénak tartja és kiállt – nagyon is magas lóról lekicsinyelve minden más megnyilatkozót – mellette. Tényleg véget kellene vetni annak, hogy egy közéleti személyt nyilatkozata miatt mocskoljanak és fenyegessenek, kutyaszart dobjanak a postaládájába! De ehhez az is kellene, hogy a másik fél is képes legyen önkritikára, vitatott szemlélete és magatartása korrigálására. Természetesen, létezik egy színvonal és beszédmód, amelyen és amellyel nem lehet diskurzusba állni, de jelen esetben a Tóth Krisztina-vonal is úgy ment szembe mindenki mással, aki csak kicsit is vitatta nyilatkozata kompetens jellegét, szakmaiságát, a megnyilatkozás vélemény jellegét, illetve a megjelenés helyét mint adekvát kontextust, hogy az teljes mértékben kimerítette a kirekesztés és a taposás fogalmát. Pontokba szedett reakciója ugyanis inkább „kussoltatás”, és nem a vitába való beállás gesztusa.

Ha Tóth Krisztina valóban korrekt véleményt szeretett volna alkotni a jelen kori irodalomoktatás bármely jelenségéről, például a Jókai-regény közvetítette nőkép (önmagában is vitatható, hogy ez valóban így lenne, hogy Az arany ember valóban „csak” az általa kifogásolt modellt közvetíti!) jelen kori taníthatóságáról, akkor nem konkrét írói opusoknak ment volna neki, hanem a tantervi koncepciót bírálta volna elsősorban. Kezdhette volna azzal, hogy önmagát a kategóriát, a „kötelező olvasmány” létjogosultságát kérdőjelezi meg!

Semmi különösebb baj nem lesz abból, ha Az arany embert kiiktatják az oktatott irodalmi korpuszból. Legfeljebb a tanároknak lesz több dolga és nehezebb feladata, amikor például a modern magyar regény megjelenését és alakulástörténeti modelljeit értelmezik, ha azt tényleg változatos és kreatív módon szeretnék tenni,  hiszen Jókai nemcsak – 21. századi perspektívából – kifogásolható női ideálképeket alkotott regényeiben, nemcsak érthetetlen, régi vagy idegen kifejezésekkel terhelt szövegeket (egyéként ez is csak egy iskolai, valóságértéket tekintve kétes legenda, hiszen a szövegkörnyezet mindig fontos alapot nyújt a megértéshez; olvasás közben nem különálló szavakat értelmezünk!) írt, hanem az első modern magyar regény is az ő műve, nem is csoda, hogy opusát még a legújabb, tehát a 21. században keletkezett regényirodalom is (akár tudatosan, akár nem) saját hagyományaként kezeli, amelyre ráíródhat és rá is íródik igen gyakran.

A magyarországi irodalomoktatás (beleértve a vajdaságit is), ha nem változtatunk szemléleti értelemben koncepcióján, s ha az aktuálpolitika nem lép ki belőle, Az arany ember nélkül is korszerűtlen marad.

Dobjuk ki Jókait és a régieket! Nem változik semmi lényeges. A Jókai-opus fogja túlélni, nem az irodalomoktatás.