Úgy tűnik, mintha az egészségügyi minisztériumban időnként az átlagosnál is jobban unatkoznának, s ilyenkor egyenként vagy összedugott fejjel igyekeznek kitalálni valamit, amellyel igazolhatnák a több mint tisztességes fizetésüket – ugyanis még a múlt században kitalálták, hogy községenként vagy régiónként össze kell vonni az egészségügyi intézményeket.

Tették ezt azzal a magyarázattal, hogy csökkenteni szükséges az adminisztratív személyzetet, s ezzel hatékonyabbá varázsolni a betegek ellátását. Nos, a „csökkentés” azzá lett, hogy a korábbi, egységenkénti igazgatóságok fölé „rendeltek” egy központit is, természetesen a megfelelő vezérigazgatóval és adminisztrációs személyzettel. Az egészségügyi ellátás pedig, legalább is ettől az ötlettől, nem javult. Sőt! A központosítás ugyan nem butította el az orvosokat és ápolókat, de a fejlesztésre szánt pénz egy részét át kellett irányítani a megnövekedett létszám eltartására. Ez a rendszer huzamosabb ideig több szempontból is „eredményesnek” bizonyult, a döntéshozókhoz közel állók ugyanis biztos álláshoz jutottak. Azt ugyan senki sem firtatta, hogy értenek-e ahhoz, amivel megbízták őket, de alapjában véve nem sok vizet zavartak. Másrészt a kollektívák jelentős része négy évig arra készült, hogy a vezetők megbízatásának lejárta után melyik majdani jelölt mellett foglaljanak állást. Az utóbbi, meglehetősen meddő törekvés és álom volt, hiszen az orvosokat, nővéreket, betegszállítókat a kutya sem kérdezte meg, hogy elfogadják-e a jelöltet, vagy sem. Akkoriban már (a politikai félfordulat után) a pártok egymás között felosztották az állami irányítás alá tartozó közvállalatokat és intézményeket, s ezért ők, pontosabban a vezére(cské)k mondták ki a végső verdiktet, tetszett ez valakinek, vagy sem. Arra azonban tökéletesen megfelelt, hogy egymásnak ugrasszák a jelölteket vagy a volt és leendő igazgatókat, akik ezt követően „örök harag”-ot fogadtak. Ez a lelkiállapot aligha javított az egészségügy hatékonyságán. Jó néhány év után „rájöttek”, hogy ez nem jó megoldás, hiszen a központosításban elsikkadt a betegek érdeke. Fogták tehát magukat, és ismét, úgyszólván egyetlen tollvonással felaprították a rendszert olyannyira, hogy még az utolsó falusi patika is önállóvá vált.

Tizenegy évvel ezelőtt vajdasági szinten újabb próbálkozás következett, amikor is – például – a zentai korházat tették célkeresztbe és a több mint négyszáz ágyas intézmény kétharmadát le akarták építeni. Óriási érvágás lett volna ez a „zseniális” ötlet, de végül, elsősorban a közvélemény hatására, elálltak tőle.

Napjainkban ismét egy hasonló, csak sokkal ravaszabb módszer van kialakulóban, a körzetesítés, de ezúttal megválogatnák, hogy ki maradjon meg az eddigi, meglehetősen jól bevált státusánál, s honnan vegyenek el hatáskört. Ismét napirendre került a zentai kórház azzal, hogy a magasabb szintű betegellátást a nagykikindai majdani klinikai központ kezébe tennék, a Tisza-parton pedig csupán négy osztályt hagynának.

Ha lehetséges, van ennél durvább mellékzöngéje is a napjainkban hivatalosan közvitán levő tervezetnek.

Harmincnégy évvel ezelőtt Belgrádban létrehozták a függőségi betegségek gyógyítására csaknem minden szempontból megfelelő kórházat, ahol évente növekszik az alkoholizmusból, kábítószer-élvezetből vagy egyéb hasonló betegségből kigyógyulni szándékozók száma. Egyetlen év alatt ezer kábítószer-élvező keresi fel őket, s egyre növekedik az idült alkoholisták száma is. A több mint száztíz különféle szakembert foglalkoztató intézményre tehát életbevágóan szükség van, ennek ellenére a minisztériumi főkufárok úgy vélik, hogy – szerintük – csak akkor fejlődhet tovább ez a kórház, ha megszüntetik az önállóságát, és a mentálhigiéniai esetekkel foglalkozó intézethez csapják. A szakemberek szerint azonban ennek még a gondolata is nagy melléfogás lenne, hiszen egyik és a másik intézményben is eltérő profilú káderekre van szükség, vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy valakit az italról vagy a kábítószerről kell-e leszoktatni, vagy pedig a szellemi állapotával vannak problémák. Ennek az integrálási ötletnek a megvalósítása annál is inkább veszélyes, mert – mint említettük – Szerbiában ez az egyetlen a függőségi betegségekkel foglalkozó egészségügyi intézmény.

Okkal merül fel a kérdés, hogy az egészségügyi minisztériumban milyen képesítésű emberek ülnek és készítenek különféle javaslatokat, ha nem képesek felmérni egy-egy ötlet életképességét vagy éppen életképtelenségét. Talán itt kell megjegyezni, hogy 2012-ben, amikor Slavica Đukić Dejanović vette át az egészségügyi tárcát, rövid egy év alatt duplájára növelte a minisztériumi foglalkoztatottak létszámát. Sem akkor, sem azóta senki sem tudott elfogadható magyarázatot adni erre az igen költséges intézkedésre. Tény azonban, hogy a létszámot azóta sem csökkentették, tehát ott most „túltelítettség” van, s érthető, hogy mindannyian igazolni szeretnék a létjogosultságukat (és nem éppen szegényes fizetésüket). Talán éppen ezért szülnek mindenféle ötleteket, amelyek esetleges megvalósítása olyanképpen hatna, mintha elefántot engednénk a porcelánboltba.

Both Mihály

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör 2021. március 18-ai számában jelent meg.

A nyitókép illusztráció. Balról jobbra: Goran Stevanović, a Fertőző Betegségek Klinikájának igazgatója, Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter és Darija Kisić Tepavčević szociálpolitikai miniszter