Ha van az embernek gyereke, ha nincs, gyakran eszébe jut, milyen jövője van azoknak a fiataloknak, akik Szerbiában szocializálódnak. És az is, hogy mi felnőttek mit teszünk azért, hogy egy ilyen rendszerben érett, önállóan gondolkodni tudó és a saját lábán megállni képes embereket neveljünk. Tudjuk, és látjuk, hogy sokan úgy érzik, egy olyan rendezetlen közeg, amilyen már lassan évtizedek óta Szerbia, nem ad semmilyen lehetőséget egy normális életre, és az egyedüli kiút egy vonatjegy valahova nyugatra. Egy irányba. Menjen a gyerek, hátha neki jobb lesz.
A Danas napilap jegyzetírója, Nenad Kulačin a téma kapcsán írt jegyzetében leszögezi, ebben az őrült közegben a gyerekeink sínylik meg leginkább a történéseket.
– Naivak vagyunk, ha azt hisszük, a gyerekeink nem látják, milyen drámai folyamatok zajlanak le körülöttünk, és ha nem értjük meg, hogy ez milyen mély nyomokat hagy bennük.
Hogy vagytok, gyerekek? Mikor kérdeztük meg legutóbb ezt tőlük? Mikor álltunk meg és beszélgettünk velünk? Mikor adtuk meg nekik legutóbb azt a figyelmet, amelyet megérdemelnek? Mikor válaszoltunk legutóbb egy kérdésükre? A gyerekeink, hozzánk hasonlóan, néma megfigyelői lettek annak a világnak, amelyben élünk. Mintha ők is beletörődtek volna mindenbe.
A gyerekeink a kincsünk. Minden, ami értékes. Semmi más. Mi pedig megengedjük magunknak, hogy úgy múljon el az idő, hogy közben nem gondolunk arra, ők holnap felnőnek és lehet, olyan úton indulnak el, ami nekünk nem tetszik. Azért, mert hallgatunk, lehajtjuk a fejünket és mert bűntársak vagyunk egy szörny álmának megvalósulásában, amivel elüldözzük a gyerekeinket valahova máshova. Sokat ártottunk saját gyermekeinknek.
Az általunk alkotott társadalom nem egészséges. Néhányan, akik Milošević diktatúrája alatt a szabadságért harcoltak, ma megérték azt, hogy a gyerekeik az új diktatúra vasöklei lettek. És nem csak, hogy ott vannak, ahol, hanem egy, mindenki által elfogadott viselkedési modellt hoztak létre. A pártkönyvecske ma értékesebb, mint Milošević idejében volt. Ez a pártkönyvecske lenne a gyerekeink jövőjének zálogja? Ilyen jövőt biztosítunk nekik, ezért mondunk igent.
Ez a hatalom már rég bolonddá tett bennünket. Ez a mi hibánk. Az első rossz kompromisszumot a legnehezebb megkötni. Minden rá következőt már sokkal könnyebb. A gyerekeink pedig figyelik, mit csinálunk. Időnként meglepnek, megrémisztenek minket a kérdéseikkel, mi pedig szó nélkül maradunk. Egyébként, hogyan is lehet ma bármit is megmagyarázni a gyerekeknek? Kérdéseikkel kirántanak bennünket a letargiánkból és akkor jövünk rá, hogy mekkora vereséget szenvedtünk, mennyire nem voltunk képesek bármit is elérni, ha már ilyen kérdései vannak a gyerekeknek.
Nincs erőnk elmagyarázni nekik, milyen világban élünk. Mintha félnénk attól, hogy felnyissuk a szemüket és bedobjuk őket a mélyvízbe. A gyerekeink, a maguk ártatlanságával nekünk és a törődésünknek köszönhetően ugyanúgy néma szemtanúivá válnak ennek a rothadásnak és foszlásnak. Az ő gyerekeiknek jó, ezt már többször bebizonyították. Nem akarjuk, hogy a gyerekeinknek is ugyanúgy kelljen harcolniuk a normalitásért, ahogyan nekünk kellett, de mi nem egyenesedhetünk fel, mert meg kell tartanunk a munkákat, jutnia kell kenyérnek az asztalra. A legnagyobb vereségünk az, hogy hagytuk, hogy mindez teljesen normálisnak tűnjön a gyerekeink szemében.
Nem túl ígéretesek a kilátásaink. Egyre mélyebbre süllyedünk az iszapban. Húz lefelé, nincsenek nagy reményeink, hogy valaki kihúzna belőle, ugyanis már rég nem harcolunk. Senki nem fog segíteni. Lehet, ha időben ráeszmélünk erre, a gyerekeinknek még lesz esélye. Az egyetlen dolog, amit nyújtunk nekik az a reménytelenség. Az már csak természetesen, hogy mindenki a legjobbat kívánja a gyerekének, de nem az a legjobb, ami ma Szerbiában zajlik. Nem szabad megengedni, hogy ez legyen a mérce. A gyerekeinknek meg kell tanulniuk harcolni a jobbért. Mi, sajnos, úgy tűnik mintha nem lennénk képesek arra, hogy ezt megtanítsuk nekik, mert már rég vereséget szenvedtünk. És ami még ennél is rosszabb, hogy megbékéltünk ezzel.
Nem azért nemzettük és neveltük fel a gyerekeket, hogy a politikusok bábként, cérnán rángassák őket. Viszont épp ez, Palma és a csapata az, amit hagyatékul hagyunk nekik. A mi gyerekeink idősödnek, de ők nem. A hozzájuk hasonló lények örökéletűek. Normális országban egy-két mandátum után már senki se tudná arról, kik ők. Itt pedig több mint 30 éve lovagolnak rajtunk. Mi is valakinek a gyerekei voltunk, amikor hatalomra kerültek, most pedig nekünk vannak gyerekeink, akik nap mint nap, óráról órára Szerbia ugyanazon „megmentőit” nézik, azokat a tehetetlen és undorító szörnyeket, akik évtizedek óta a mi pénzünkből növesztik a seggüket.
A gyerekeink már második éve nem utaznak sehova se, nem járnak szórakozni, kevesen esnek szerelembe, keveset is tanulnak. Sok a szomorúság, nagy a félelem, még nagyobb a bizonytalanság. Legkönnyebb egy képzelt világba menekülni, ami ma elérhetőbb, mint bármikor máskor. A telefonok, a számítógépek és a tévék felváltották a játékot és a társalgást. De meg kell értenünk a gyerekeinket, ők oda mennek, ahol jó nekik, ahol nincs minden nap az Elsőszülött, Pink, Hepi, Palma, Jutka… A gyerekeinknek megvannak a saját módszereik, amelyekkel harcolnak az őrülettel, elzárják magukat a saját világukba. És nem kell ezért ítélkeznünk.
Csak megállhatunk előttük lehajtott fővel, úgy ahogy Palma és a hozzá hasonló vadállatok előtt, és megbocsátásért esedezhetünk, amiért ilyen magatehetetlenek vagyunk. Mi egyszerűen egy ilyen generáció vagyunk. Megadtuk magunkat. Már csak a remény maradt, hogy mindenek ellenére a gyerekeink okosabbak és talpraesettebbek nálunk – írja Kulačin.
Eredetiben itt.
Jovanović: Nem Palma az egyetlen szerb „házigazda”
A Novi magazin és a Danas újságírója, Jelka Jovanović az N1 tévé vendégeként a Dragan Marković Palma körül kialakult botrány kapcsán kijelentette, szerinte nem ő az egyedüli szerb „házigazda”.
– Ez a hatalom átka, ugyanis amikor hatalomhoz jutsz, úgy érzed, már nincsenek határok és mindenki érted van és mindenkinek azt kell tennie, amit te mondasz. Ha az újságírók tisztességesek lennének, akkor beismernék, hogy különböző településeken számos, hasonlóan kontroll nélküli buliknak voltak szemtanúi – véli az újságíró, aki egyetért azzal a kijelentéssel, hogy Szerbia több települését „kiskirályok” vezetik, ezért nem lepődne meg, ha a Palma körüli botrányhoz hasonló más esetekre is fény derülne.
Szerinte az áldozatoknak nehéz beszélniük a történtekről, főleg akkor, ha a helyi hatalmasság áll velük szemben.
– Több oka van annak, hogy a nők hallgatnak: az egyik a félelem, hogy valami újra megtörténhet, a másik a szégyenérzettől való félelem, majd az a félsz, hogy az intézmények nem az áldozat pártjára állnak, ami általában igaz is. A nők azért hallgatnak, mert úgy érzik, semmi se változhat meg. Még akkor is, amikor az áldozat a nyilvánosság előtt erősnek tűnik, az erőszakoskodó előtt nagyon kicsi. És létezik a sajtóban egyfajta lincshangulat is, csak nézze meg, mi mindenen ment keresztül Milena Radulović, Marija Lukić – nyilatkozta Jovanović.
A Szabadság és Igazság Pártja néhány napja közzétette, hogy a Palma körüli állítólagos szexbotrány egyik szemtanúja mindennapos zaklatásnak van kitéve, amit Jovanović egyértelmű fenyegetésként él meg.
– Emlékezzünk, mit mondott Sanda Rašković Ivić, habár én inkább a jogászoknak adok igazat, tiszteletben kell tartani az ártatlanság vélelmét, mindenkinek joga van a teljes védelemhez, még Markovićnak is, de mindenek előtt az áldozatoknak. Megkérdeztem Marinika Tepićtől, miért nem az ügyészséghez fordult előbb, majd csak azután a nyilvánossághoz, amire azt felelte, látható volt, mi történt az összes bizonyítékkal és egyetlen ügyet sem nyitottak meg. Itt egy egészen érzékeny dologról van szó, ugyanis megtörténhet, hogy fiatalkorúak is érintettek – mondta Jovanović.
A teljes beszélgetést ezen a linken nézhetik meg.
Illusztráció (Fotó: Shutterstock)
