Mivel május 10. van, illik megemlékezni erről-arról. Mondjuk arról, hogy:
- – Ma van a madarak és fák napja,
- – Ma van a magyarok lakta vidékeken a mentők napja,
- – 1992-ben ekkor volt az anyák nemzetközi napja,
- – Ma van Oromhegyes Helyi Közösség napja.
Az utóbbit annak köszönhetően fogadták el, mert 1992-ben pont ezen a napon (akkor vasárnap volt) délután 16 óra 30 perckor – az oromhegyesi nők kezdeményezésére – tartották meg a legújabb balkáni háborúk elleni tiltakozást, amely a későbbiekben a Zitzer Clubnak, majd a Zitzer Szellemi Köztársaság kikiáltásának köszönhetően vált – nem túlzás, ha azt mondom – világszerte ismertté.
Kíváncsian várom, hogy Oromhegyes Helyi Közösség legújabb tanácsa és annak elnöke hogyan fog megemlékezni a falunapról és a 29 évvel ezelőtt történtekről, valamint a Vajdasági Magyar Szövetség illetékes szervei és vezérei érdemesnek tartják-e, hogy az eseményről szóljanak egy pár szót. Mindez különösen érdekes, mert történelmi tény, hogy az oromhegyesit megelőző bácskossuthfalvi (ómoravici) és zentai háborúellenes megmozdulásokkal együtt igencsak hozzájárultak a VMDK széteséséhez, azaz a jelenleg önmagát legjelentősebb tartó politikai szervezet megalakulásához.
De nézzük meg, miért is merem ezt az utolsó mondatot igazságként kezelni, mert a mai fiatalok (azaz mindazok, akik 1990-et követően születtek) hivatalosan erről nem sokat hallottak, hacsak a szüleik vagy nagyszüleik nem meséltek róla.
Arról mindenki tud, hogy 1989 decemberében összejött egy kezdeményező bizottság, amelynek tagjai a pluralizmus hajnalán arról döntöttek, meg kell alakítani a vajdasági magyar nemzeti közösség érdekvédelmi szervezetét, azt pedig Vajdasági Magyar Demokratikus Közösségnek keresztelték el.
Nem telt el sok idő, már a következő évben, egészen pontosan 1990. március 31-én, Doroszlón meg is tartották az alakuló közgyűlést. Ezt követően maga az érdekvédelmi szervezet, majd a belőle (sokkal később, 1995. március 11-én) kialakult politikai párt is magán viselte a centralizáció ismérveit, de sokan ezt csak az 1991. november 2-án kezdődött zentai béketüntetés-sorozat alatt vették észre, mivel a szervezet elnöke szinte „ukaz”-ként közzétett mondata: a VMDK helyi szervezetei nem vehetnek részt a tiltakozásban, csakis a VMDK-tagok, mint magánemberek bizonyította. Így nem véletlen, hogy a zentai eseménysorozat a tiltakozó hadkötelesek vezetőihez és a megalakított válságtörzs elnökéhez (Szloboda Jánoshoz, aki nem titkolta, tagja az érdekvédelmi szervezetnek) maradt meg az emlékezetben, míg a zentai körzeti szervezet elnöke a park fái közé elbújva figyelte az eseményeket. Mindez jellemző volt a két nappal később Adán is bekövetkezett tiltakozásra is, hiszen az csak magánszemélyekhez, a Wéber-házaspárhoz és Bozsóki Jánoshoz – aki szintén VMDK-tag volt (na meg részben Hódi Sándorhoz) – köthetően vált ismertté.
Walkó váránál (Vukovar) elestét követően – sajnos, szó szerint is igaz – halotti csend és hullaszag kísérte a VMDK politizálását, egyedül a politikai szervezet ekkortájt alakult Emberjogi Bizottsága jelentett valamilyen előrehaladást, hiszen ez a testület kezdte el a polgárháborúban elesett magyar hadkötelesek, valamint a bármilyen jogsértéssel sújtott polgártársaink nyilvántartásba vételét.
A boszniai háborús összetűzések hajnalán ismét 1992 áprilisában ismét elkezdődtek a mozgósítások, ami Bácskossuthfalvát (akkoriban Ómoravicát) úgy érintette, hogy április 6-án kézbesítettek ki 100 behívót a területvédelmi egység tagjainak, azon a napon, amikor Kúla községet 6 mozgósított, míg Kishegyes községet pedig 3 mozgósított haláláról értesítették, akik a horvátország Torjanci településen lezajlott háborús összetűzésben vesztették életüket. A tiltakozás három napig tartott, az április 8-án megtartott szabadtéri nagygyűlésen megjelent még a VMDK elnöke is sok ismert ellenzéki politikus és közéleti személy mellett. A hangzatos szólamokra kevesen emlékeznek, de az ómoraviciak a ma napig így emlegetik a történtek eredményét: 15-en eleget tettek a mozgósítási parancsnak, de Csubela Feri bácsi megmentette 80 fiatal férfi életét.
Oromhegyest egészen április végéig elkerülte a tömeges mozgósítás. Akkor érkezett több mint 200 behívó, ami május 11-ére szólt, ekkor kellett volna a hadkötelezettnek jelentkezniük a hajnali órákban Magyarkanizsán. Ekkor fogtak össze a falu hölgyei az egészségház 7 dolgozójának (Gazdag Veronikának, Pekla Eszternek, Kanyó Erzsébetnek, Teslić Gizellának, Kávai Laurának, Koncz Klárának és Mészáros Ildikónak) a vezetésével. Mivel akkor már mindenki előtt egyértelmű volt, nem Horvátországba, hanem Bosznia-Hercegovinába fogják szállítani a behívónak engedelmeskedőket, 1992. május 10-én délután fél ötösi kezdéssel megszervezték a tiltakozó nagygyűlést, ami a másnapi Zitzer Clubba való beköltözéssel folytatódott 92 napig. Habár a kezdetben itt is jelen volt a VMDK akkori elnöke, már két hétre rá így értékelte az általam felsorolt történteket: A békeszervezetek kést döftek a VMDK hátába!
Csak ennyit jegyzek fel a VMDK mélyrepülésének kezdetéről, ami megállíthatatlanul folytatódott egészen 1994 áprilisáig, de az már más mese (még, ha igazság is), ennek is fellelhető a folytatása az interneten.
Aki kíváncsi az egész történetre, az édesanyák, nagyanyák, édesapák, nagyapák és más rokonok bátor tetteire, azokat elolvashatja, megtekintheti és meghallgathatja a következő linkeken:
Zizter szellemi köztársaság: a kezdetek
Inkább szeretnék itt élni mint Szarajevóban
Asszonyok lázadása – frissítés
