A dühöt, amely egy káromkodást hozott magával lassan felváltotta a szomorúság. Azt, hogy 35 évesen meghalt Patócs László, kénytelen vagyok elfogadni, de hogy mennyi időnek kell elmúlnia, hogy ez tudatosodjon bennem, azt most még képtelenség megmondani.

És akármennyire fáj ez most, akármennyire nehéz leütni a billentyűket, azt nem lehet, hogy szó nélkül búcsúztassunk egy olyan embert, mint amilyen Patócs Laci volt. Mert annak is tudnia kell, hogy egy milyen értékes személy távozott tragikus hirtelenséggel, akinek az, hogy „apatócslaci”, semmit se mond.

Úgy dobott be a mondatba egy Nietzsche-idézetet, úgy illesztett be egy Esterházy-sort, vagy elevenített fel a hihetetlenül gazdag szókincsével egy Zidane-mozdulatot a BL-döntőből, vagy beszélt egy festményről, mint ahogy más a pénztárcájából előhalássza a pénztárnál az aprót. Neki az olyan természetesnek tűnt. És pontosan ilyen is volt: mindenről lehetett vele beszélni. Alapos, művelt, szorgalmas, hihetetlenül tájékozott és felkészült közéleti kérdésekben, és úgy kommunikált, hogy soha nem éreztette mással, hogy az ő tudása többszöröse a beszélgetőpartnerének.

Az aprócska gyerekekkel is másodpercek alatt találta meg a közös hangot, talán mert azok is érezték, egy olyan ember közeledett feléjük, aki soha nem fogja őket becsapni, aki minden pillanatban őszinte lesz velük, és képes lesz pillanatokkal a megismerkedésük után megnevettetni őket, és ezt csak nagyon kevesen tudják.

„Fogyatkozó és öregedő közösségüknek, minden még alkotó, feladatot vállaló fiatal, avagy idősebb elvesztése pótolhatatlan vesztesség” – ennyit írt Siflis Zoltán rendező az üzenetváltásunk során, amikor értesült a tragédiáról.

Amikor pár hónapja a végtelen szomorúság fogott el egy haláleset kapcsán, a századik életévéhez közeledő nagymamám csak annyit mondott: annyi sok szép közös élményetek volt, próbálj csak azokra gondolni. Sokat segített ez a hozzáállás, s ma délután megfogadtam, Patócs Laci esetében is így kell tenni. Megkeresni azokat a jó dolgokat, amelyeket ő tett, mondott, felidézni a hangját, a beszélgetéseket, az ötleteit. És ezekből nincs hiány. Viszont a tudat, hogy nem lesz több eszmecsere, az szívbemarkolóan fáj.

Placi, nyugodj békében.