Ki ne emlékezne még azokra a heves reakciókra és arra az általános felháborodásra, amelyet Vajdaság új címerének (2000) és új zászlajának (2004) elfogadása váltott ki. Minden problematikus volt ezzel kapcsolatban, a javaslattevők személyétől kezdve, a benyújtott javaslat és annak elfogadásának motívumain át, egészen a címer és a zászló esztétikai szempontjáig.
Az utóbbiakról volna mit mondani még ma is. Hogy jobb/szebb megoldást is lehetett volna találni, az kétségtelen. Ám hogy tisztába tegyük a dolgokat, ha egy kicsit is jobbra sikeredik a zászló és a címer, az sem csökkentett volna sokat a jelképek folyamatos megkérdőjelezésén és eltörlésük szándékán, ami folyamatosan kijár a tartományi szimbólumoknak, amióta csak elfogadták őket. És ez a nyomás azóta sem csökken.
A szeparatizmusról és az alkotmányellenességről szóló támadásoknak, és a „mit akarnak ezek, ott Vajdaságban már megint”-féle lármáknak viszont sikerült beárnyékolnia mindazt, amit ezek a szimbólumok voltaképpen jelentenek. Illetve mindazt, amit tartalmaznak is és amit nem is.
A 2004-től használatban lévő zászlónknak, ha esetleg elfelejtették volna, a szerb lobogó az alapja. Azzal a különbséggel, hogy a kék mező szélesebb és három csillag ékesíti – amelyek a „Szerémség, Bánát, Bácska, a három hősies szív” jelképei (és egyben az Európai Unióra való utalás, amely a csatlakozási szándékot szimbolizálja). A 2000-ben elfogadott címer pedig három mezőre oszlik. A zászló három csillagához hasonlóan, ezek is Vajdaság három történelmi régióját jelképezik (a címeren egyébként Szent Pál, illetve egy arany oroszlán és egy arany őz látható, amely miatt a mindennapi szóhasználatban csak „Szent Pál és a két sör”-ként ismert (oroszlán/Lav, őz/Jelen).
Tehát, a Szerb Köztársasághoz való tartozás, az EU-hoz való csatlakozási szándék, a földrajz, a történelem – mind-mind egyértelműen következik a jelképek szimbolikájából.
Rajtuk/bennük tehát semmi olyan nincsen, amely egy vajdasági lakost esetleg meggátolhatná abban, hogy megszeresse, vagy esetleg, ne adj isten, megutálja azokat, illetve hogy idővel ne alakulhasson ki érzelmi viszonya a jelképek iránt. Az viszont már egy másik történet, hogy ez a viszony a lakosság többségénél miért is nem alakult ki idővel. Az okok mindenesetre ismertek.
Kiderült, azonban, hogy inkább épp az, ami ezekben a jelképekben nincsen, az képezi annak a hadjáratnak a lényegét, amely a VAT Képviselőházának tanácstagjai és néhány politikus ellen kialakult.
Ez ugyanis kiderült már 2016-ban, amikor az SZHP hatalomra került Vajdaságban, tudniillik a Képviselőház gyorsan-frissen, még az év szeptemberében elfogadott egy határozatot Vajdaság AT jelképeinek és történelmi szimbólumainak kinézetéről és használatáról. A döntés Vajdaság AT statútumának 2014-ben elfogadott rendelkezésén alapult, miután az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a 2009-ben elfogadott, legmagasabb tartományi jogi aktusból származó rendelkezések kétharmadát, amely többek között Vajdaság jelenlegi jelképei mellett, a 2002-ben és 2004-ben elfogadott hagyományos szimbólumokat is tartalmazta.
Majd a használatban lévő jelképeknek valahogy sikerült fennmaradniuk az alkalmassá módosított, 2014-es Statútumban is. Nem mintha nem lettek volna olyan képviselők, akik az eltörlésük mellett voksoltak volna, de valószínűleg, ez nem is történhetett volna meg akkor, még ha meg is lett volna a kellő többség támogatottsága.
A Statútumnak a jelképek megkülönböztetésére vonatkozó része éppen kapóra jött a 2016 után hatalomra kerülőknek, hogy hangsúlyozni tudják az előző jelképektől való deklaratív távolságtartásukat, illetve a hagyomány tiszteletére való képtelenségüket: van tehát egy hagyományos zászló és címer, amelyet mi mindig is a magunkénak tudtunk, és létezik ez a valami, amit az előttünk hatalmon lévők fogadtak el, ez az új keletű találmány, amelynek a mi hagyományainkhoz, azaz a mi történelmünkhöz semmi köze nincsen. Csak hogy mindenkinek világossá váljon a megkülönböztetés.
Hogy emlékeztessem azokat, akik esetleg elfelejtették volna, Vajdaság AT történelmi lobogója a tradicionális szerb trikolór, a hagyományos címer pedig az 1848-ból származó.
Tehát az újdonsült, de ugye, egyben hagyományos zászlónak Vajdaság egyik nemzetének a zászlaja szolgált alapul. Az új címernek pedig, amely ugye szintén hagyományos, Vajdaság egyik nemzete szempontjából fontos történelmi korszakra jellemző címer az alapja. Tehát a jelképeknek ez az (egy) nemzeti jellege – ez volt az az összetevő, amely hiányzott Vajdaság előző, de új szimbólumaiból. Amely jelképekkel egyébként bárki gond nélkül azonosulhatott, akit nem befolyásolt a propaganda.
Majd Vajdaság pont ettől a 2016-os évtől kezdve lép egy új szakaszba, amelyet az idillikus, nemzetek közötti kapcsolatok fémjeleznek. Hirtelen eltűntek az egymásra való támadások, a verekedések, és új koalíciós megállapodásokat írtak alá, új barátságok születtek a hazai és a külföldi politikában.
Vajdaság amennyire csak lehetett, multinacionális maradt, de az adott politikai akarat folytán már nem volt többé egyformán mindenkié. Egyszerűen csak egyvalakié lett. És hirtelen, ebbe mindenki bele is egyezett, mintha mindenki alig várta volna. Akinek esetleg nem világos a kép, utánanézhet, melyik nemzet hagyományát őrzik a szimbólumok, avagy ki is az, akinek itt tulajdonképpen vinni kell a szót.
És ha valakit ez sem győzött meg, akkor belenézhet a tartományi jelentőségű dátumok meghatározásáról és ünnepélyes kijelöléséről szóló határozatba, amelyet a VAT Képviselőháza 2018-ban elfogadott.
Nézzük is sorban, melyek is ezek a tartományi jelentőséggel bíró ünnepi dátumok?
November 25., annak ünnepe, amikor az Újvidéki Nagy Nemzetgyűlés 1918-ban kihirdette Bánság, Bácska és Baranya Szerb Királysághoz való csatolását.
Május 15., annak emlékére, amikor 1848 május 13-án és 15-én, a Karlócán megtartott Májusi Kongresszuson létrejött a Szerb Vajdaság.
De hogy a javaslattevők szándékát még véletlenül sem kérdőjelezze meg senki, bevezettek egy harmadik dátumot is – ezt figyeljék csak –, december 10., Az emberi jogok világnapja, amikor 1948-ban az ENSZ közgyűlésén elfogadták Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Tessék kérem, még szerencse, hogy most már ebben az országban is van valaki, aki ünnepelni tudja a december 10-ét, mert különben senki sem emlékezne rá. Úgy néz ki, hogy a javaslattevők ne tudtak találni legalább egy olyan dátumot, amelyet közösen ünnepelhetne Vajdaság minden nemzeti kisebbsége, és ezért valahogy ez tűnt a legalkalmasabbnak – a régi mese: emberi jogok, nemzeti kisebbségek jogai, mi ezt mind tiszteletben tartjuk ám, multikulti, az a szép, az a szép, tancuj, tancuj, vykrúcaj, értjük?
Ha lett volna akarat, elfogadhatták volna akár a VSZL javaslatát is, hogy 1945. július 31-ét is iktassák be Vajdaság történelmének fontos dátumai közé. Ezen a napon szavazta meg A vajdasági népképviselők első közgyűlése Vajdaság autonóm tartományként való csatlakozását Szerbiához, az akkori Jugoszlávia egyik szövetségi köztársaságához. Ám nyilvánvalóan az ünnep antifasiszta, partizán jellege túl problematikusnak tűnt. De hát még csak az hiányzott volna, hogy elfogadják, akkor, ne adj úristen, az is kiderül, hogy Vajdaság területén még is csak történtek dolgok 1918 és 2018 között is!
Természetesen senkinek sem jutott eszébe olyan dátumot ajánlani, amely mindenki számára egyformán fontos lehet. Konkrétan minden olyan személy számára, aki ma és az elmúlt 200 évben Vajdaság területén élt. És persze amely dátum se nem ideológiai, se nem nemzeti jellegű. Sőt, amelynek van köze mindazokhoz a törekvésekhez, amelyek nélkül Vajdaság nem lenne ennyire gyümölcsöző, sem ennyire szervezett, sem ilyen, viszonylag hosszú ideig gazdag, és nem utolsó sorban mindenki számára nyitott. Azaz, ha nem történt volna meg Vajdaság területén a mocsarak lecsapolása és az a több száz kilométer csatorna, töltés, zsilip, stb., kiépítése, az a néhány elkötelezett vízmérnök erőfeszítése által, akik megalkották mindezt.
Mi lenne, ha például Vajdaság Napja, vagy legalábbis a legfontosabb vajdasági dátum – vagy az egyik a fontosabbak közül, ha már muszáj így fogalmaznunk – május 6-a lenne, amikor a Ferenc-csatorna 1802-ben forgalomba került? Vagy esetleg november 27-e, amikor 1977-ben hivatalosan üzembe helyezték a Duna—Tisza—Duna—csatornarendszert? Egyáltalán a további történelmi események megtörténtek volna-e, ha a Kiss testvérek nem vállalták volna el a csatornaépítést a szúnyogokkal teli Bácska szívében? Esetleg ennyire nem tartjuk fontosnak, amit Nikola Mirkov hagyott ránk? Mennyi halálos kimenetele lett volna még és mekkora mérhetetlen károkat okozott volna, ha Vajdaság szeszélyes folyói mentén nem épülnek meg ezek a töltések az idők folyamán?
Ehelyett kaptunk egy sor olyan dátumot, amivel minden oldal ki lett elégítve és az idillikus légkör továbbra is fennmaradt. Az említett három dátum mellett, amelyek úgymond tartományi jellegűek (amelyből kettő a többségi nemzet ünnepe), a nemzeti kisebbségek nemzeti ünnepeit is elfogadták, de hát ugye, csak azokét, akiknek az anyanyelve hivatalosan is használatban van a tartományi intézményekben, és akik egyébként is megünnepelnék ezeket a dátumokat e nélkül is: a magyarok ünnepe augusztus 20 (Szent István napja), a szlovákok ünnepe augusztus 10 (a Slovenské národné slávnosti ünnepség ideje), a horvátok ünnepe október 16 (Jelačić bán születésnapja), a románok ünnepe december 1-je (a román nép egyesülésének nemzeti ünnepe), a ruszinok ünnepe pedig január 17 (a görökkatolikus, ruszin családok Bácskeresztúrra való településének kezdete 1751-ben).
Így, tehát most már mindenki nyugodtan ünnepelheti a saját ünnepét. Most már mindenkinek van saját lobogója, címere, függetlenül attól, hogy az hagyományos jelkép-e vagy sem. Most már mindenkinek lett éppen annyi Vajdasága, hogy az (sohasem) lehessen újra mindenkié.
A szöveg szerzője Denis Kolundžija – újságíró, a Cenzolovka portál fő- és felelős szerkesztőjének helyettese, a VOICE és az Američki izbori portálok munkatársa. Újvidéken él.
Fordította: Lenkes László
