A másik integritását, egészségét, egzisztenciáját sértő eszme nem tartozik a szabad véleményalkotás fogalomkörébe, nem lehet relativizálni, sem bagatellizálni. Egyszerűen: csak elítélendő. Függetlenül attól, hogy ki áll mögötte: politikai ellenfelünk-e, vagy párttársunk, netán barátunk vagy hozzátartozónk.
Példázat Sławomir Mrożek (1930–2013) lengyel író tolla nyomán
Az orr című esszéjében az antiszemitizmus egy iskolai példáján szemlélteti a retrográd eszmékhez viszonyított hovatartozásokat és pártállásokat. Ebben az állapotban három alapvető szerepkör létezik, azaz három helyre lehet állni. Legrosszabb helyzetben az üldözött van (a lengyel író írásában egy Cwibelsztajn nevű zsidó fiú), hiszen „soha nem lehet biztos a napban, az órában és a percben”. A vele ellentétes szerepkör az üldözőé (például: antiszemita eszmék által elvakított tanulók csoportja), aki viszont, bár meg akarja semmisíteni, elismeri az üldözött létezését, hiszen benne találja meg létének, cselekedeteinek értelmét. A harmadik szerepkör a kívülállóé. Csak a legritkább esetben áll az üldözött oldalára. Igyekszik „elhúzni” az események mellett, hogy profilja semmilyen szögből se látszék. Az ilyen ember valójában még annyira sem veszi emberszámba az üldözöttet, mint az üldöző, megvan nélküle, mint ahogy „halpikkelyes madarak és madártollas halak” nélkül is megvan. „Ha egy ember vérzik, segíteni kell neki és el kell látni a sebét. Ha viszont egy zsidó vérzik, mondjuk egy antiszemita csínyt követően, az olyan, mintha egy tollas hal véreznék. Ez a vérzés tehát nem emberi, még csak nem is állati, hanem zsidó, vagyis semmilyen.” A kívülálló nem vállal vele sorsközösséget. Nem az ő ügye.
Az ellenzéki, mint madártollas hal
Nézem a Szabadka Város Képviselő-testületének üléséről készült videót a Yuotube-on. Hallgatom Pásztor Bálint, a jelölt testület elnöke válaszait, amelyeket Sövény Ferenc tanácstagnak a magánkézben levő szelevényi csárda lerombolásával kapcsolatos felszólalására adott.
Nagyon-nagyon rossz érzésem támad.
A felszólalók és az ügyben érintettek – Pásztor Bálint, Sövény Ferenc, a szelevényi csárda tulajdonosa és az azt leromboló VMSZ-es tanácstag – közül csak Pásztort ismerem, s eddig szót is csak vele váltottam életemben. A Magyar Mozgalom elnökével, ha találkoztunk is, nem ismerkedtünk meg. Sohasem jártam a szelevényi csárdának még a közelében sem. A jelölt civil szervezetnek sem vagyok már tagja.
A VMSZ parlamenti frakciója vezetőjével, a városi képviselő-testület elnökével viszont vitatkoztam is egy Facebook-poszt kommentszekciójában. A kérdezőknek (saját választópolgárainak) adott válaszai tartalmát s magát a válaszadás módszerét kifogásoltam. Mellébeszélésnek tartottam. Üres, megtévesztő beszédmódnak. A válasza is ilyen lett. Igaz: szerkezetét tekintve kiválóan felépített, meggyőzőnek tűnő.
Pásztor Bálint jól nevelt, illemtudó és tanult férfi. Ezt volt tanárai, ismerősei rendszeresen hangoztatják. (Más kérdés, hogy ez önmagában nem változtat semmin, nem ment fel a közösségi-politikai felelősség alól. Sem a műveltség, sem a nagy tudás, sem a művészi alkotóerő.) Tisztelettel beszél, nem feledkezve meg a másik, ez esetben az én titulusaimról és státusomról. Ami, talán, még korrektnek is tűnhet – csakhogy egy ilyen kontextusban ez nem fontos, és hitelessé csak akkor válna, ha akkor is tisztelné a másikban a szakembert, amikor ugyanezt pártjának bizonyos szócsövei, portáljai és platformjai felbérelt pribékek által teszik ki rágalomhadjáratnak. Ha elhatárolódna az ilyen magatartástól, akkor is, ha a támadott fél ellenzéki magatartású: madártollas hal vagy halpikkelyes madár. Végül egy „Szép napot!”-tal zárja a beszélgetést. Ami megint szép gesztus – lenne. Ha nem tudnánk, hogy a magyarban lehet „igen”-nel tagadni, s „nem”-mel igenelni, miként köszönéssel és köszöntéssel rendreutasítani: „Alá’ szolgája!”
Volt egy ismerősöm, munkatársak voltunk, még barátomnak is gondolhattam, aki az „apolitikus korrektek” közé tartozott (tán, még ma is!). Olykor azonban nem tudta véka alá rejteni, hogy mennyire vágyik egy jutalmazó lakájpozícióra, a (magyar) hatalmi grémium figyelmére. Ezt nem is szégyellte („kényszerűség”, „a gyerekéért teszi”, „nincs más választása” – ismerős argumentumok, ugye!), sőt, még dicsekedni sem átallott vele. Ő figyelmeztetett egyszer – mint bennfentes, tótumfaktumék puszipajtása –, hogy a VMSZ-káderekkel nem jó vitába keveredni, mert ún. kommunikációs tréningben részesültek, jól elsajátított és felépített beszédminták szerint dolgoznak.
Mostani válaszait hallgatva azonban egyértelmű, hogy a parlamenti képviselő és frakcióvezető, képviselőtestületi elnök (s e kontextusban nem lénytelen, hogy a jogtudományok doktora és egyetemi docens) ezúttal kiesett a szerepéből, eltér a jól bevált beszédmódtól: fölényes, affektált hangon beszél, el- és rendreutasít, kifogásokat sorol, célzásokat tesz, burkoltan fenyeget, csúsztat, mellébeszél. Hiszen, ha maradt benne még egy csepp igazságérzet, a politikai ellenfél megbecsülésének akárcsak szikrája is, akkor jól tudja, hogy az a tett, amit most védelmezni szeretne, védhetetlen. Nem kell ugyanis jogtudósnak lennünk ahhoz (a Bibliában is benne van!), hogy tudjuk, senki sem önbíráskodhat, a rombolás akkor is rombolás, ha azt valaki a köz érdekében teszi (miként a más magántulajdonát, a szelevényi csárdát leromboló VMSZ-es tanácsnok próbálta magyarázni tettét!), nem beszélve arról, hogy ilyen alternatíva nincs is, épp olyan, mint a békéért háborúzni, vagy még nagyobb (és trágár) közhellyel élve: a szüzességért baszni! A másik ember személyes integritását („feleségét, házát, mezejét, másféle jószágát…”) megsérteni pedig csak a legsötétebb diktatúrák világában lehet büntetlenül. Még az ellenségét sem lehet(ne), a köztörvényes bűnözőét sem. A nemzeti közösség védelmére pedig nem falusi kiskirályok, hanem a hivatalos szervek avatottak. Amelyek, gondolom én, a kormányzati szerveknek felelnek a munkájukért. Azoknak, amelyeknek döntéshozói asztalánál a VMSZ képviselői is ott ülnek.
Mi lett volna az elfogadható és hiteles magatartás? Az igazságtartalommal rendelkező válasz?
Ha Pásztor Bálint az ügyrendre hivatkozva, miszerint képviselő nem intézhet kérdéseket a másik tanácsnokhoz, maga felel ugyan – miként azt tette is – ezekre, de hatalmi fölényének demonstrálása helyett kiáll az egyetemes (isteni, természeti, humánus és törvényes) igazság mellett. Maga szólítja fel párttársát a lemondásra! Mert amit tett, tűrhetetlen, elfogadhatatlan, minősíthetetlen és vállalhatatlan, akkor is, ha a sértett – politikai meggyőződése miatt – a hatalomgyakorlók szempontjából „nem létező”.
Mert e nélkül nincs „szép nap”. Csak „szép új világ”. Arról meg tudjuk, hogy micsoda!
Pásztor Bálint (Fotó: pasztorbalint.rs)
