A zentai születésű Urbán András rendező, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója a nyolcvanas évek elején még rockzenész akart lenni, de érdeklődése egyre inkább az irodalom és a költészet felé fordult, majd miután a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén több figyelemre méltó produkcióval mutatkozott be, már nem volt kérdéses, hogy élete a színházról szól. A téboly azonban, ami a kilencvenes években sújtotta a térséget, nagyon megviselte, és kis híján derékba törte a pályáját.
Az első előadás a Juhász című produkció volt, amit Szegedi-Szabó Bélával közösen írt, Urbán emellett játszott is a darabban, de nem hivatalosan a rendező is ő volt. Ezt a Gyíkok című előadás követte, amit már hivatalosan is ő rendezett, és amelyben Vicei Zsolttal közösen játszott. Ekkoriban került szorosabb kapcsolatba hasonlóan gondolkodó szabadkai és újvidéki fiatalokkal, Keszég Lászlóval, Francia Gyulával, Bakota Róberttel, Karácsonyi Attilával, Varga Henriettával, Döbrei Dénessel, Lálity Istvánnal és másokkal. A középiskola negyedik osztályában barátaival megalapította az AIOWA csoportot, amit provokatívan hatalomra törő kulturális maffiaként definiáltak. A Harmat című bemutatkozó előadásuk egy teljesen más kategóriát képviselt, mint általában a diákszínjátszás vagy az amatőr színjátszás szokott, a fiatal művészek egyből az alternatív, kísérleti színházi mezőnyben jelentek meg, de produkciójuk pozitív elbírálásban részesült.
– Az első AIOWA tulajdonképpen körülbelül fél éven át létezett – a csoport neve ekkor vésődött be mindenki tudatába –, mert elvittek minket katonának. Az egy évvel fiatalabb generáció még Kocsis Tamás rendezésében színre vitte a Harang című produkciót, az azonban már egy más utat járt be. Emlékszem, a nyarat megelőzően volt egy beszélgetésünk a csoport tagjaival. Arról beszélgettünk, hogy összepakolunk, elmegyünk külföldre, vállalva az alternatív színházi létet, és maximum szendvicsre fog jutni, vagy elmegyünk katonának, utána egyetemre iratkozunk, és aztán meglátjuk, hogy hogyan tudunk újra együtt dolgozni. Végül nem disszidáltunk. Legalábbis akkor nem. Leszolgáltuk a katonaságot, de mire hazatértünk, kitört a háború. Nagyjából mindenki befejezte az egyetemet is, és a mai napig valamilyen módon együttműködünk.
Jugoszlávia szétesése milyen hatással volt önre?
– Amikor 1992-ben fiatal rendezőként erről nyilatkoztam, úgy fogalmaztam, hogy a generációmtól elvették a megígért földet, területet. Tehát azt a kulturális teret, amire számítottunk. Sok évvel később jöttem rá, hogy amit akkor inkább csak ideológiai megfontolásból, mintegy háborúellenes nyilatkozatként mondtam, tulajdonképpen mennyire igaz volt. Mi már az AIOWÁ-val is elkezdünk ebben a térségben mocorogni: nemcsak Zentán és Szabadkán játszottunk, hanem Belgrádban, Mostárban is stb. Nincs jugónosztalgiám, de ha őszinték vagyunk, Jugoszláviában létezett egyfajta szabadság. Egy óriási kulturális tér volt ez, amit ugyanakkor magyarként nem feltétlenül érzett magáénak az ember, habár a művészi szocializációnk alapján ebben a térben mi is jelen lehettünk. Egyébként hat éve Szarajevóban dolgoztam, ez volt annak a teljesen spontán létrejött rendezői utamnak az utolsó állomása, melynek során a volt jugoszláv tagköztársaságok mindegyikében dolgozhattam, sőt utána Koszovóban, Pristinában is. Folyamatosan azzal szembesültem, hogy ez a tér valamilyen formában elveszett számunkra. Nagyon megviseltek a kilencvenes évek, nemcsak Jugoszlávia szétbomlása, hanem az az egész bolondokháza, ami akkor zajlott. Az a kegyetlen háború, ami fizikailag minket nem érintett, de itt zajlott mellettünk: Vukovár bombázása, Szarajevó ostroma…
Ekkor éppen egyetemi hallgató volt.
– Amikor este hazaértünk és bekapcsoltuk a tévét, halott embereket láttunk. Újvidék tele volt hányó katonákkal, és az egész városban marihuánaszag terjengett. Különös bulikat szerveztek, amik inkább haláltáncra emlékeztettek. Szabadkán, ahol a legtöbbet dolgoztam, a diszkóklubok kidobóemberei frontról visszatérők voltak, akik véres történeteket meséltek, és a határon folyó csempészés is egy nagyon furcsa dolog volt. 1992-ben a Népszínházban rendeztem a Woyzeck című előadást, ami rendkívül sikeres volt, főleg szakmai szempontból, de Jugoszlávia ellen gazdasági és kulturális embargót vezettek be, ezért ezzel a darabbal már „bent rekedtünk”. Pedig a produkcióra sikerült összeszednem a régi AIOWÁ-sokat, és úgy nézett ki, hogy ismét együtt tudunk dolgozni. A vége az lett, hogy mindenki elment. 1994-ben már Zentán depresszióztam, abszolút tudatában annak, hogy a generációmból, akikkel kommunikálok, már senki sincs itt.
Az egyetemi tanulmányait is félbehagyta. Mit csinált?
– Nem voltam jól. Rosszul éreztem magam, és féltem is. 1993-ban több előadás színpadra állítására is felkértek, melyeket a Yu Festen kellett volna bemutatni, de lemondtam, és ezzel bizonyos értelemben elvágtam magam alatt a fát. Visszamentem a szüleimhez Zentára, és a kilencvenes évek végéig a Mojóba jártam, és rengeteg sört ittam. A szomszéd Balogh kertész fiának a rózsaföldjén napszámosként és egy-két idény erejéig a cukorgyárban is dolgoztam. Aztán erőt vettem magamon, beszéltem a volt tanáraimmal, és újra beírtam a harmadik évet, majd be is fejeztem az egyetemet, közben elkezdtem újra rendezni. De az az öt-hat év szünet borzasztó volt, majd utána a hosszú ideig tartó visszatérés is. Minden megváltozott, a kultúrpolitika és a színházi nyitottság is. A kétezres évek első tíz éve arra ment el, hogy megtaláljam a helyemet. Időközben Szegeden a MASZK Egyesülettel dolgoztam, ami egyfajta biztonságot, lehetőséget adott. Ez egy kimondottan alternatív színházi egyesület, ahol nem ütköztem olyan problémákba, mint amilyenekbe a vajdasági színházakban, ahol abban az időben nem igazán értették, hogy mit akarok, mivel Vajdaságban létezett egy elképzelés, hogy „mi kell az itteni magyaroknak”. A Kosztolányi Dezső Színház későbbi időszaka bizonyította, hogy az itt élő magyaroknak nem feltétlenül az kell, amit Budapestről másolunk, és nem is okvetlenül a népi falusias esztétikára van szükség, amivel a városokat folyamatosan gyalázzuk. Nem a népművészet vagy a népi kultúra ellen beszélek, de folyamatosan ezt hozni a megmaradás ürügyén nagyon durva dolog, és ennek beláthatatlanok a következményei.
A nemrég bemutatott Csókos asszony lovagjai című előadás erre is reflektál. A vajdasági emberek valóban kispolgári színházat akarnak?
– Nem hiszem, hogy Vajdaságban az emberek rosszabbak lennének, mint másutt. Ellenkezőleg! Az említett előadásban különben azt is elénekelik, hogy „fontos, hogy szeressenek”. Az embernek valahol ez az otthona. És ha a színház kritizálja is ezt a környezetet, az a szeretetről szól, nem pedig arról, hogy én vagy mi a közösség ellenségei lennénk. Úgy gondolom, az épeszű kritikával is építjük a közösséget. Érdekes paradigma jött létre, ugyanis a magát konzervatívnak nevező gondolat – vagy ha úgy tetszik, politika – nem feltétlenül képvisel konzervatív értékeket. Látjuk, hogy ez a kereszténynek mondott halmaz is mennyi mindent foglal magába, ami nem éppen a kereszténység erénye. A polgári értékeket úgy értelmezzük, mint kispolgári értékek, holott a két dolog nagyon nem ugyanazt jelenti. A kispolgári ebben az esetben egy pejoratív jelző. Ugyanakkor ez a kispolgári magatartás folyamatosan meghatározza a művészetet, a színházat: mit tudunk elfogadni, hol vannak a határok… Mi pedig a kezdetektől fogva, már az AIOWÁ-ban is azt éreztük feladatunknak, hogy feszegessük a határokat. Sőt, egy számomra is jó előadás ott kezdődik, ahol látom, hogy valaki túllép egy határon. A munkát nem feltétlenül az alacsonyabb kategóriájú ízlésvilágnak kell meghatároznia! A színházzal továbbá az is probléma, hogy egyrészt ez az a fajta művészet, amely csak akkor létezik, ha közönsége is van, másfelől pedig ez egy lokális műfaj, vagyis az adott helység vagy város polgárainak játszik. Ha a zenében azt néznénk, hogy mit szeretnek legtöbben, bizonyára muskátlit vagy turbofolkot zenélnénk. Nyilván a művészet egy olyan valami, amiért meg kell küzdeni. Mi a színház lokális voltát abban látjuk, hogy bátran foglalkozunk azokkal a dolgokkal, amelyek körülvesznek bennünket.
A nem magyar ajkú közönség mennyire érdeklődik az a koncepció iránt, amit a Kosztolányi Dezső Színház képvisel?
– A Kosztolányi Dezső Színház komoly sikereket ért el a szerb kultúrterületen, például a Politika napilap kritikusa a Dogville című darabunkat az év legjobb előadásának nyilvánította. Általában megjelenünk a komolyabb fesztiválokon, mint például a BITEF-en, a Sterija-játékokon stb. Előadásainkat a kezdetektől szerb nyelven is feliratozzuk. Most már más színházak is ezt teszik, de régebben ez nem volt jellemző. Szabadkán egy bizonyos számú szerb, illetve horvát ajkú néző figyelemmel kíséri az előadásainkat, de azzal nem dicsekedhetek, hogy ez tömeges lenne. A Desiré fesztiválon már jobban megmutatkozik, hogy az mindenkinek fontos. Oda szerbek, magyarok és mások is egyforma számban jönnek.
Nemrég múlt ötven. Honnan van még mindig energiája, hogy egyszerre színházat igazgat, közben előadásokat is rendez házon belül és másutt is?
– Általában én nem azt érzem, hogy mennyi energiám van, hanem éppen, hogy mennyire nincs. Elfáradok én is. A Kosztolányit igazgatom, de nem rendezek folyamatosan. Nemrég a társulatunkhoz szerződött Verebes Andi és Fülöp Timi, előttük pedig Búbos Dávid. Korábbról már itt volt Kucsov Borisz és Mészáros Gábor. Velük most létrejött egy nagyon jó csapat. A társulattagok jól együttműködnek, és akarják is ezt csinálni, az elmúlt nyolc hónapban hatalmas munka folyt a színházunkban. De hiába vagyunk egyre jobbak, sikeresebbek, érettebbek, egyre kevesebb pénzt kapunk, legalábbis a városi költségvetésből. Ha nem lenne a Bethlen Gábor Alap támogatása a Magyar Nemzeti Tanácson keresztül, akkor nem tudnánk működni. Mi a közelében sem járunk annak, amiből mondjuk egy belgrádi vagy újvidéki színház gazdálkodik. Az utóbbi években sokszor saját eszközöket is forgattunk a színházba, hogy működhessen. Nem biztos, hogy tudom a megfelelő választ a kérdésre, hogy hogyan bírom, de ez gyakran nagy áldozatokkal jár.
Például a magánéletben? A gyerekeire mennyi idő jut?
– Keveset tudok a gyerekekkel foglalkozni abban a klasszikus értelemben, amit erről egy tisztességes apa mondana. Nem élünk együtt, ők Szegeden laknak, én meg elvileg itt. És itt van ez a „csodálatos” határ, ami tovább nehezíti a találkozás lehetőségét. Főleg online tartjuk a kapcsolatot, napi szinten halljuk egymást, és igyekszünk havonta legalább három hétvégét együtt tölteni. Persze, ez kevés. Nyilván mindenkinek a legjobb ott fölébredni, ahol a gyerekei is alszanak. Ami meg a munkát illeti, az emberek sokszor irigykednek, hogy „jaj, neked milyen könnyű, amikor utazgatsz, és úgy dolgozol”. Függetlenül attól, hogy mi külön élünk, a saját életemben és más művészekében is azt látom, hogy gyakran ezt még a partner sem érti meg. Azt hiszik, hogy „ha elmész Mariborba, akkor neked milyen jó, mert ott vagy”. Persze, jó ez, mert egyfajta lehetőség és szakmai elismerés is. Ugyanakkor te oda nem bulizni, hanem dolgozni mész. Amikor az ember egy albérleti szobában ébred, az élete egy bőröndbe csomagolva, és közben alkot, nagyon gyakran magányos. Közben hiányzik, hogy mennyire jó lenne a családdal, barátokkal a hétvégén a kertben sütögetni, de a dolgoknak ára van!
Hol lesz 5–10 év múlva, vannak beteljesülésre váró álmai?
– Ezt én is kérdezem magamtól. Régebben, amikor a gyerekeimre néztem, akik itt jártak óvodába, iskolába, fogalmunk sem volt, hogy ők hol lesznek majd öt év múlva. Ebben az országban ez a borzasztó! Hogy én hol leszek? Nem tudom. Az elején beszéltünk Jugoszlávia széteséséről, ami a mai napig egy iszonyúan fájdalmas dolog. Az hiszem, amikor utoljára Pristinában és Podgoricában dolgoztam, akkor kapott el egy klausztrofóbiás érzés, hogy „elegem van ebből a véres sárból, ki akarok innen lépni”. Ez odáig erősödött, hogy hacsak turistaként is, de el akarok menni Európába látni egy másik valóságot, hogy megnyugodjak, létezik az is. Túl patetikus mondat, de jó lenne valahol otthon lenni. Viszont én továbbra is a színházban látom magamat.
Urbán András (Fotó: Molnár Edvárd)
A cikk nyomtatott változata a Családi Kör hetilapban jelent meg
