Még mondja csak valaki, nem érhet minket meglepetés! Egyik pillanatban valamit agyondicsérünk, majd ugyanaz a személy ugyanarról a történésről, műről, személyről (amiket vagy akiket az égbe emelt) a másik pillanatban leszedi a keresztvizet.
A mai napon egy magánszemély, a Magyar Nemzeti Tanács elnökeként egy közleményt hozott nyilvánosságra, amit akárhányszor is átolvasom, csak úgy értelmezem, hogy Mgr. Hajnal Jenő = Magyar Nemzeti Tanács felszólítja a Tanyaszínházat, hogy szakítsa meg turnéját, mondja le a bemutatóit.
Számomra a legkellemetlenebb erről írni, mert az elnök urat köztiszteletben álló elismert magyartanárként ismertem meg, de ő nemcsak ilyen babérokra tört, előbb kulturális mediátorrá, később könyvtárossá, majd a (magyar) nyelvtudományok magiszterévé vált. Mivel figyelemmel kísértem a karrierjét, egész idő alatt semmilyen kapcsolatot nem találtam a tanulmányai, valamint a tevékenysége és az irodalom (mint művészet) között.
Már az eddig leírtakból érthetetlen, hogy egy testület elnöke miként sajátíthatja ki azt a döntést, amire még a testülete sincs felhatalmazva, azaz cenzúrázzon, mert a következő idézet szó szerint erről szól:
„…a népmesei bölcsesség helyett az öncélú közönségességet, a parttalan ízléstelenséget, a közönség alpári provokálását és a színpadi megszólalás vállalhatatlanságát jelenítették meg…”
„… A legutóbbi előadás Ödön von Horváth Kazimír és Karolina című darabja épp ezt a gondtalan, minden korosztálynak szóló színházi élményt nem tudja elvinni közösségeinkbe, városainkba és falvainkba, hiszen a társulat előadása a Tanyaszínház fényes múltját, örökségét és mindazt kérdőjelezi meg, ami oly fontos, értékes számunkra…”
Meglehet, mellékes, de számomra igen fontos kérdés, hogy az MNT elnöke önhatalmúan vállalta-e fel a cenzor szerepét, esetleg megbízásból tette, de normális országban a művészetbe való ilyen durva beavatkozás (majd én eldöntöm, mit olvasson, halljon lásson a „pórnép”) az illető azonnali lemondásával, esetleg leváltásával jutalmazható.
Mivel a nemzeti közösségünk tagjainak többsége még arról sem tud kis is volt az osztrák-magyar író, Ödön von Horvát, legyen itt a mű rövid összefoglalása:
Ödön von Horváth kilenc képből álló „népszínjátékának” szép alcíme: „ballada, teli csöndes szomorúsággal, humorral enyhítve”.
A müncheni Oktoberfest tarka-kábult forgatagában sodródó figurákat a mindennapi kenyérért való aggodalom és egy jobb élet utáni vágyakozás hajtja. Ezek az emberek, akiknek az ideáljai és vágyai az adott társadalmi viszonyok között szükségképpen kielégítetlenül maradnak, elválnak egymástól és találkoznak, de mindig egy állandó haláltánc figurái maradnak. Hogy ez mégsem válik a kor fölött tartott szomorú gyászbeszéddé, azt már a mottó jelzi: „És örökkön él a szerelem” – a szerző kaján, száraz humorral ellensúlyozza a téma melankóliáját.
A Kasimir és Karoline nyilvánvalóvá teszi az oly sokat emlegetett párhuzamot a húszas évek és a mai kor között: mindkettőt a gazdasági válsággal és tömeges munkanélküliséggel együtt jelentkező szórakozási düh jellemzi. A szédítő szórakozási lehetőségek, a mindennapokat feledtető „szabadidős” kínálat ritkán volt olyan nagy, mint ma – azok számára, akik meg tudják fizetni –, és a munkanélküliek száma – legalábbis a háború utáni Németországban – még sohasem volt ekkora. Ma már senki sem hisz a teljes foglalkoztatottság eszméjében.
A pontos társadalomábrázoláson túl Horváth rendkívül finom érzékkel és aprólékosan vizsgálja, hogy mit vált ki az emberekből a társadalmi lecsúszás, deklasszáltság, és az egzisztencia féltése. Kasimir csak rosszindulattal és sértően reagálhat Karoline gondtalanságára, arra, hogy a lány örömre és szórakozásra vágyik. A munkanélküli fiú és a hivatali alkalmazott lány közötti szociális szintkülönbség gyanakvást, irigységet, ellenségeskedést szül, és elsodorja egymástól ezt a két embert. Szemes Franz és az ő Ernája a szerelmespár gonoszabb, romlottabb változata: a férfi cinikus és brutális, a nő megfélemlített és eltompult. (A legalsó fokon ott vannak aztán a torzszülött-műsor szereplői.)
A történet vigasztalan happy-endbe torkollik: a szereplők csüggedten kötnek ki a nem-szeretett pótlék mellett: Karoline Schürzingerrel, Kasimir Ernával vigasztalódik. A kudarc semmiségekből tevődik össze, előítéletekből, dacreakciókból, értelmetlenül szajkózott viselkedési normákból, amelyek, bármilyen álszentek is, önálló életre kelnek és befolyásolják a szereplők tudatát, érvényesítik a valóság nyomását, és marionetté változtatják az embereket.
A művészetekhez értők meg is írták a mű kritikáját a régebbi előadások alkalmával: Karácsonyfadíszek alatt nyílt ki a pokol kapuja – kritika a Kasimir és Karoline-ról és Hab nélkül, ajánlom, olvassák el, de még ideírom az egyik kritikus véleményét is: Meredt nyakkal lesik az eget a sörünnepre összeverődött népek. Kinek a Zeppelin fontos, kinek a Göncöl. Ám ebből a fekete csempés, alkohol- és vécészagú térből nehéz fölnézni az égre. Itt a vágyakozók a csillagot is csak képzelik inkább. (Gabnai Katalin kritikája).
Tudom, nagyon félő, a XX. század világválság ideje és a mai COVID-19 pandémiás évek között nagyon sok a hasonlatosság, így illene azokkal szembenézni. Ha valaki erre nem képes és inkább preferálja a magyar műnépdalok (nóták), az operett és más giccskategória értéktelen világát, illene már szembenézni önmagával és békén hagyni a nemzeti közösségünk érdekvédelmi és politikai funkcióit. Torgyán József után szabadon: Monnyon(ak) le!
