Újabb zengzetes bejelentés, természetesen az államelnöktől, aki a napokban a részéről immár hagyományos színpadi pátoszával közhírré tette, hogy „márciusban elértük az 550 eurós átlagfizetést”, ami névlegesen 9,4, reálértékben pedig 7,5 százalékkal nagyobb, mint a tavalyi időarányos.

– Ez az, amire vártunk – tette hozzá azzal a hangsúllyal, amelyből azt (is) kellett érteni, hogy: „Ugye, megmondtam?!”

Most már csak előre és az összeget illetően felfelé nézhetünk, vagyis azt várjuk, hogy az év végéig hatszáz euró legyen az átlagfizetés.

Persze, mindezek csupán statisztikai adatok. A szóban forgó tudományágban járatos szakemberek azonban leszögezték, hogy a bérből és fizetésből élők fele ennél lényegesen kevesebbet, 49 328 dinárt, tehát alig valamivel több mint 400 eurót érő dinárt vitt haza. De hát a statisztika igen faramuci tudomány, és számos, a nép körében terjedő szólásmondásra ad alapot. Ilyen például a hús és a káposzta, amelynek szárma az átlaga. Vagy néhai kollégánk, a költő és újságíró Cs. Simon István kiszólása, aki imigyen kategorizálta a hazugságot: „Kis hazugság, nagy hazugság, statisztika.”

A közgazdászok azt is leszögezték, hogy a keresetek növekedését nem a gazdaság jelentős ütemű erősödése okozta, hanem szinte kizárólag az állami alkalmazottak (egészségügy, tanügy, kormányzati és önkormányzati szervek) fizetésének felfelé ívelése.

Az aligha vitatható, hogy főleg az orvosok-nővérek, illetve a tanárok nincsenek illő módon megfizetve, de hát ők nem képeznek produktív munkaerőt, azaz nem termelnek új értékeket. Ennélfogva elégedjenek meg azzal, amit kapnak (?).

Az előző bekezdésben említett növekedés (köztisztviselők) kapcsán aligha szabad szem elől téveszteni, hogy egy ország gazdaságának erősödése elsősorban a termelési szektorban elért eredményektől és az ott kifizetett keresetek alakulásától függ. Nos, ez nálunk – és a járvány miatt a világ csaknem mindegyik országában – egyáltalán nem ad(ott) okot a derűlátásra, hiszen még a Szerbiánál jóval fejlettebb és szervezettebb államokban is hatalmas sikerként könyvelték el, ha a visszaesés öt százalék alatt maradt.

Számunkra, mindennapi polgárok számára azonban az az elsődleges kérdés, hogy a melldöngetéssel járó 555 euró dinárértékéért mit kapunk a boltban és a piacon. Vajon valóban jobban élünk, anyagilag-pénzügyileg csakugyan ellazulhatunk? Nos, komoly honi közgazdászok állítása és annak érvekkel történő alátámasztása szerint erről szó sincs. A zengzetes kincstári optimizmus annál is inkább irreális, mert – az államelnök bejelentéssel egyenrangú „reménye” szerint újévig elér(het)jük a 600 eurót. Vagyis alig fél év alatt a jelenlegi kereseteket csaknem tíz százalékkal kellene megfejelnünk, ami éves szinten tizennégy százalék növekedést jelent. Ezt pedig még akkor sem tudtuk elérni, amikor „dübörgött” a szerbiai gazdaság. Legalábbis reálértékben nem. A fizetések névlegesen nagy százalékban való növekedéséről pedig jobb nem beszélni, mert előhozza emlékeinkből azt a „dicső” időszakot, amikor még a templom egere is (dinár)milliárdos volt.

A közgazdászok szerint az idén a gazdaság ereje valójában mindössze háromszázalékos bérnövelésre ad lehetőséget, természetesen abban az esetben, ha szándékunkban áll némi felhalmozást elérni és végrehajtani több tőkeértékű beruházást. Ebből pedig az következik, hogy ha csakugyan 10–14 százalékkal megemelkednek a bérek, akkor feléljük nemcsak az utóbbi tizenkét hónapban megteremtett úgynevezett hozzáadott értéket, hanem minden megkeresett pénzt.

Okkal tehető fel a kérdés, hogy ebben az esetben miből fedezi az állam az autóutak és a vasút építésének, illetve korszerűsítésének horribilis költségeit, és miből támogatja a külföldről érkező beruházások nem kis hányadát. Nos, a válasz pofonegyszerű: külföldi hitelből. Aminek hosszú távon borsos ára van.

Tehát az államelnöknek az egyre szebb jövőről szóló populista nyilatkozatait kénytelenek vagyunk erős fenntartással fogadni. Annál is inkább, mert az ugyan tény, hogy az elmúlt tíz évben az átlagfizetés 330-ról 550 euróra emelkedett, viszont – a Szerb Nemzeti Bank által időszakonként kibocsátott statisztikai adatokkal ellentétben – valamivel több mint 40 százalékos volt az infláció, a megélhetési költségek pedig 60 százalékkal emelkedtek. Szem előtt tartva az úgynevezett fogyasztói kosár értékét, arra a következtetésre jutunk, hogy ma egy átlagfizetésből nem lehet tisztességesen megélni.

Éppen ezért nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, hogy a legfelső szintről érkező dicséret ellenére a nullán vagyunk.

Both Mihály

A szöveg nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2021. június 17-ei számában jelent meg.

Illusztráció (Fotó: Archív)