Már sokszor bebizonyosodott, hogy a figyelmetlenségnek, rosszabb esetben a hanyagságnak vagy a szakértelem hiányának olykor meglehetősen súlyos ára van. Azon ugyan könnyen túltesszük magunkat, ha a piacon 10-20 dinárral becsapnak, de állami szinten ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb összegek szoktak kockán forogni. Különösen, ha nemzetközi szintű adósságról vagy hitelezésről van szó.

Az azonban megszokott (de el nem fogadott), hogy ha egy kormány külföldi hitelt vesz fel, vagy egyéb pénzügyi tranzakcióban vesz részt, és nem képes teljesíteni a vállalt kötelezettséget, ami miatt a másik fél bírósághoz fordul, tehát a negatívan érintett nem kis összegű kártérítést vagy kötbért köteles fizetni, erről a nyilvánosság nem szerez(het) tudomást. Hiszen, ahogyan a népi mondás is tartja, senki sem ismeri be szívesen, hogy utcalány volt az anyja.

A kissé durva összehasonlítás ellenére is maradjunk a tényeknél, miszerint általában államtitokként kezelik az egyes minisztériumok eladósodását vagy az ellenük (olykor általuk) indított perek végkifejletét, illetve azok pénzügyi vetületét. A titoktartás alól Szerbiában ugyan kivételt képez a Költségvetési Tanács és az elvileg független Állami Felügyeleti Intézmény, de a belgrádi Politika lapnak a perek részleteiről való érdeklődésére csak annyit válaszoltak, hogy forduljanak az érintett tárcákhoz.

Pedig a 2019-es zárszámadás szerint a tizenegy minisztériumnak 7764 ilyen ügye volt, amely alapján 59 milliárd dinár, vagyis félmilliárd euró terhelte őket, viszont mindössze 3,5 milliárd dinárt tett ki az ő követelésük.

A belügyminisztérium ugyanennek az évnek a végén hétezer bírósági eljárással „bajlódott”, de a közölt adatok alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy viszonylag piszlicsáré ügyekről van szó, hiszen az esetek értéké nagyjából „alig” 160 millió dinár.

Az adatokból az is kiderült, hogy a legnagyobb pénzek nem az illetékes, tehát a pénzügyminisztériumban forognak, hiszen ő csupán két esetben jár a bíróságra. Velük ellentétben, s ez meglehetősen sokat elárul, a gazdaságügyi minisztériumnak 197 esete van, amelyek összértéke 54 milliárd dinár.

A fentebb említett két intézmény által végzett elemzések során az is kiderült, hogy az állam, tehát a tizenegy minisztérium az utóbbi tíz évben csak a hazai piacon százhúszmilliárd dinárt volt kénytelen büntetések és kötbérek címén kifizetni.

Arról hivatalosan egyetlen vizsgálat vagy elemzés sem szól, hogy mi a helyzet a külföldi partnerekkel kötött hitel- és egyéb szerződések teljesítését illetően. Az erre vonatkozó valós helyzet eltitkolásának van egy bűvös szava: Államtitok. Vagy: Az idegen szerződő fél az adatok titkosítását kérte.

Ez amolyan, vidékiesen szólva, zsidózsák, amelybe szinte minden belefér. Pedig nyilvánvaló, hogy lenne mit mondani, hiszen főleg az újkori szerbiai „keleti nyitás” következményei néhány év múlva igencsak begyűrűznek a honi pénzügyi rendszerbe. Ugyanis az utak és a vasút építése nagyon költséges vállalkozás, és ha nincs rá pénz, márpedig Belgrád még hozzávetőleg sem rendelkezik akkora tőkével, hogy képes lenne külső segítség nélkül finanszírozni az ilyen méretű beruházásokat.

Vannak azonban a fentebb elmondottaknál furcsább esetek is, mint például a fővárosi volt pályaudvar előtt felállított monumentális szobor. Az árát Belgrád vezetősége, természetesen a legfelsőbb körök jóváhagyásával, a mai napig titkolja. Pedig az is (és még sok egyéb) az adófizetők pénzéből jött létre, s elsősorban éppen előlük titkolják a kasszából kilapátolt pénz mennyiségét.

Azt is tudni kell, hogy nemcsak a felsoroltakkal kapcsolatos (felesleges) kiadások terhelik az államkasszát, hanem az egyes közvállalatok által felvett külföldi hitelek is. Annak ellenére ugyanis, hogy a kormány tavaly úgyszólván letette a nagyesküt, miszerint a továbbiakban nem vállal kezességet az általa (vajon miért?) dajkált két közvállalat, nevezetesen a villanygazdaság és a Srbijagas külföldön felvett hiteleinek visszafizetésére, a napokban mégis megtette. És az is borítékolható, hogy egyik mamutcég, ahol a keresetek drasztikusan meghaladják a köztársasági átlagot, sem fogja a saját erejéből maradéktalanul teljesíteni a vállalt kötelezettségeit. Tehát mint már annyiszor, ismét a kormánynak kell mélyen a (polgárok) zsebébe nyúlnia, ha idejében helyt akar állni a külföldi bankok előtt a kedvencei felelőtlen eladósodásai miatt.

Még nagyobb baj, hogy ez a folyamat, illetve a különféle büntetések és kötbérek összege évről évre növekedik. Mintha az illetékes helyeken, vagyis a minisztériumokban észre sem vennék, hogy folyamatosan pénzügyi hülyeségeket csinálnak, aminek a levét, végeredményben, adók és egyéb terhek formájában a polgárok isszák meg.

Ugyanakkor a felnőtt lakosságtól az uralkodó párt elvárja, hogy a nyomorúságos ajándékai fejében folyamatosan hálálkodjon neki, holott az ominózus fejenkénti száz euró „ajándék” vagy „segítség” csak úgy jöhetett létre, hogy a populista demagógiában élen járók hatszázmillió euró hitelt vettek fel erre a célra.

És az ilyen formájú pénzszórásnak nemhogy nincs vége, hanem egyre fokozódik.

Both Mihály

A szöveg nyomtatott változata a Családi Kör 2021. június 24-ei számában jelent meg.

Még mindig nem tudni, mennyibe került az adófizetőknek a belgrádi Stefan Nemanja-szobor (Fotó: DW)