A mai ötvenen túli, vagyis az idősödő és idősebb korosztály tagjai, mi, akik az 1970-es évek előtt születtünk: többnyire felnőtt korú gyermekek szülei vagyunk, nagyon sokan már a nagyszülők világát élik közülünk. Fiatalságunk a „szexuális forradalom”-nak nevezett korszak idején, az ilyen szempontból nyitott, mindenféle álszeméremmel és prűdséggel leszámoló hetvenes–nyolcvanas években telt. Épp ezért tartom elképzelhetetlennek, hogy ma, egy mindig is formabontó, radikális törekvéseket és nyelvet képviselő, ilyen hagyományokra építkező színházi formáció, a Tanyaszínház aktuális közönsége abúzusnak élné meg bármilyen provokatív tartalom színpadi megjelenítését, a genitáliák néven nevezését – vagy ha igen, akkor szisztematikus és nagy volumenű agymosáson kellett (volna) átesnie.
A vulgáris, szexista és agresszív beszédmód mindennapjaink részévé vált. Gyermekeink is lépten-nyomon találkoznak vele, hiszen világuk, a jelen, épp felmenőik, azaz szüleik és nagyszüleik kreálmánya – mi tettük olyanná, amilyen –, benne kénytelenek élni. A különböző – állami és hatalmi forrásokból támogatott – televíziós csatornák valóságshow-nak nevezett, kendőzetlenül az igénytelenséget (ennek következtében a népbutítást) szolgáló műsoraiban a résztvevők, párok és aktorok – a sokmilliós fődíj reményében – élő adásban közösülnek a közönségességnek és öncélúságnak olyan mély bugyrait mutatva be ezáltal több millió néző előtt, hogy hozzájuk képest egy közepesen aberrált pornófilm jelenetei is „művészi” megrendezettségűnek hatnak. Kegyeletsértő, az áldozatok és hozzátartozóik jogait és érzéseit semmibe véve, feldarabolt/megcsonkított tetemekről készült képsorozatok kerülnek televíziós bemutatásra fő műsoridőben. Mindeközben kisebbségi vezetőink, az MNT és a VMSZ elnöke is nyílt levélben kéri számon egy színházi produkciótól, hogy miért nem a „felhőtlen öröm és kacagás”, a „népmesei bölcsesség” tartalmait közvetíti közönsége felé.
Mindketten elvárnák, hogy a korszerű és hiteles színház ne reagáljon és ne szembesítsen e kétségbeejtő, aktuális jelenségekkel. Mindketten magas lóról minősítik le a falusi és tanyasi emberek műveltségét, gondolkodási készségét, igényeit, kiegyenlítik – a művészi produkciók befogadásánál és értékelésénél mindig jelenvaló – a bonyolultabb összefüggések megértéséhez felületes, kislelkű, gátlásos, vagy mindig a (fentről) propagált ízlést képviselő (a hatalmi grémiumtól ezért, pontosabban: az e téren is kinyilvánított lojalitásáért, a kvázi feljelentésért – „özönlöttek a megkeresések” – jutalmat váró) törleszkedők vagy fontoskodók megnyilatkozásaival. Azoknak a hangjával, akik mindig azt mondják, amit a kérdezők hallani szeretnének.
Mindkét levél hangzatos, de olyan általánosító és üres fogalmakkal él – a kritikai gondolkodás aspektusait jelző értékek helyett –, mint „öncélú közönségesség”, „parttalan ízléstelenség”, „alpári provokálás”, „vállalhatatlanság”. Minősítéseiket ugyanakkor nem állítják egy kritikai érvrendszer kontextusába, nem támasztják alá a más alkotásokkal vagy produkciókkal való összevetés értékrendjével, nem mondják el, nem fejtik ki, hogy ha egy gátlástalan, fékevesztett mulatozást bemutató jelenetben a részeg szereplő összehugyozza magát, a naturalista ábrázolás miért öncélú, miért nem ismerhető fel benne a bemutatott közösségi vagy egyéni léthelyzet tragikuma/tragikomikuma? Amikor naponta kerülnek fel a közösségi hálózatok felületeire hasonló, valóban megtörtént jelentekről mobiltelefonnal készült felvételek, amit aztán – látszólag – joggal lehet elítélni, talán, még az ötéves gyerek szemét sem kell befogni, mert „mi nem olyanok vagyunk”, „nem a mi értékrendünk”, sose mondjuk ki a gyerek előtt, hogy fasz vagy pina, hanem szegénykéknek úgy tanítjuk, hogy „csúnyájuk”, meg „kukacuk” van, hadd szégyelljék! Minthogy a nemiségről, sőt az emberi szenvedélyekről, szenvedélybetegségekről, gyarlóságokról nyíltan szólni alpári, hugyozni is, szarni is, meg baszni is öncélú provokáció – legalábbis, ha kendőzetlen természetességgel jelenítjük meg, viszont a liberális mocskoknak nyilvánított ellenzékiekről, mint eltakarítani való „hugyoskörteevőkről” beszélni egyáltalán nem kivetnivaló.
A művészet világában sok minden megtörtént már. Az egyik legjelentősebb magyar színésznő a fővárosi közönség előtt – ugyancsak nyílt színen – hugyozott be minden este egyik szerepében (egy beszélgetőműsorban árulta el, hogy többnyire csak imitálta, mert a gátlásai még feszülő húgyhólyaggal is megakadályozták, hogy valóban bepisáljon, pedig – a hitelesség kedvéért – nagyon szerette volna a maga valóságában produkálni a jelenetet). Egy híres magyar filmben a férfi főhős kukorékolva tojik, egy másikban a zuhany alatt onanizál szétpermetezve a kilövellő spermát, a harmadikban a merev péniszébe tűz csillagszórót. A vajdasági magyar falusi közönség pedig kacagjon csak önfeledten, örök kiskorúságban, a fényesen vibráló csillagokkal teli vajdasági ég alatt.
A VMSZ elnöke autorizálta, vagyis jóváhagyta a Facebook-oldalán közzétett nyílt levelet, amelyben a(z) – Tanyaszínházat turnéja megszakítására felszólító – MNT elnökét biztosítja támogatásáról, vagyis – ezek szerint – ő írta. Sokan mégis más szerzőt feltételeznek sorai és neve mögött. Mert valóban: a szöveg patetikus, az ismétlést mint hatáskeltő alakzatot érvényesítő, máskor negédesem megszólító („kedves Jenő”), csillagos égről ábrándozó, lelkesítő többesszámot alkalmazó („mi építettük”), irodalmias beszédmódja igen távol áll Őautokratasága megszokott: darabos, pallérozatlan, sokszor faragatlan nyelvétől. A „hugyozás” mint minősítés például épp az ő nyelvéből került be a vajdasági magyar politikai közbeszédbe.
Mégis, az MNT elnökének nyílt levele a felháborítóbb, mert mint az autokrata rendszerek hatalmasságai, az „istenadta nép” nevében és érdekében szólít fel mások szabadsága, a szabad művészi kifejezésformák, tágabb értelemben a gondolkodás betiltására, miközben úgy beszél tanyasi és falusi polgártársairól, mintha soha nem találkozott volna velük, mintha nem tudná, hogy az a parasztember, akinek naivitásáról és jámborságot tükröző portréjáról beszél, nemcsak hogy ma, a digitális érában, a mezőgazdasági munkák modernizálódásának korában nem létezik, de soha nem is létezett: a hazug, kispolgári ízlés és igénytelenség hozta létre; miközben a valódi népmesék világa nagyon is hitelesen mutatja be múlt korok alávetett és uralkodó rétegeinek erőszaktól és harsány szexualitástól egyáltalán nem mentes életét. A nép fiai is egészségesek voltak: szerettek és gyűlöltek, csaltak és hűségesek voltak, tévedésbe estek, megjavultak és elkárhoztak, szenvedélybetegek voltak, gyarlók, erőszakosak, parlagiak, káromkodtak és trágárkodtak. Megesett, hogy össze is hugyozták meg szarták magukat.
Pásztor István (b), a Vajdasági Magyar Szövetség és Hajnal Jenő (j), a Magyar Nemzeti Tanács elnöke (Fotó: Archív)
