Nem tudtam mit tenni, de eldönteni sem, hogy sírjak vagy nevessek, amikor elolvastam a „nagy vezér” JÓL DÖNTÖTTÉL, JENŐ! címmel híressé (vagy hírhedtté) vált agytágító siralmát, de közben eszembe jutott a történet Pilátusról (Mosom kezeimet!), még akkor is, ha a bibliai személy a döntéshozás felelőssége elől menekült, a mi estünkben pedig az illető semmi mást nem tett, letagadta a felbujtás egyre nyilvánvalóbb tényét, amivel bűnbakká nevezte ki a semmi mást nem tevő, mint feltétel nélkül engedelmeskedő nemzeti tanácsi elnököt.
Csakhogy nem is ez a legfőbb probléma. Teljesen lényegtelen, hogy az MNT elnöke saját elképzelése vagy mások sugallatára hozta-e meg a felkérést, hogy a Tanyaszínház függessze fel az előadásainak megtartását, ugyanis a Nemzeti tanácsokról szóló törvény (Szerbia Hivatalos Közlönye br. 72/2009, 20/2014 – alkotmánybírósági döntés, 55/2014 és 47/2018 számok) nem irányoz elő semmilyen ehhez hasonló intézkedési lehetőséget, ráadásul a Magyar Nemzeti Tanács Alapszabályának 23. szakaszában felsorolt elnöki feladat és illetékesség mindegyike csak procedurális tevékenységet takar, nem teszi lehetővé (nemcsak az elnök, a helyettese, a végrehajtó bizottság, esetleg annak elnöke részére), hogy sugallatot, kérést, követelést, döntést vagy végzést fogalmazzon meg a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás és a hivatalos nyelv- és íráshasználat bármely szubjektuma felé. Ugyancsak problémás a „nagy vezér” támogató levele is, függetlenül, hogy pártelnök, vagy tartományi képviselőházi elnök minőségében küldte el támogatási szándékát, hiszen a már említett törvény egyértelműen fogalmazza meg a nemzeti tanácsok és a más önkormányzati szervek közötti kapcsolatot, a pártok beavatkozását pedig csak úgy, simán tiltja. Mindebből semmi más nem következik, hogy az MNT elnöke túllépte törvényes és az alapszabályban rögzített hatáskörét. Ráadásul emlékeztetnem kell, hogy az így kapott „politikai támogatás” pont annyit ér, mint halottnak a szentelt víz, azaz – nemcsak én, hanem egyre többen és többen – a támogató levél előtti közlemény miatt erkölcsi és politikai halottnak tekinthetem, hiszen a politikai háttere jogilag teljesen magára hagyta.
Nem szeretnék durva lenni, de megkérem az önmagát mindentudónak és mindenhatónak képzelő személyt, ne beszéljen a művészek alkotói szabadságáról, hiszen arról semmiféle politikai iskolában nem tanítottak, arról illene nemcsak elolvasni, hanem lényegbevágóan tanulmányozni a művészetek és az esztétikum összefüggéseit, az egyes művészetek eszköztárát, na meg még sok minden ehhez hasonlót.
Szintén problémám van – nemcsak az előbb leírtak miatt – még a levél ezzel a részével is: Az alkotói szabadság és a prasnyaság úgy jár egymással kéz a kézben, ahogyan Lénárd Róbert önmagát Ödön von Horváth-hoz hasonlíthatja, a mai Vajdaságot pedig 1933 Berlinjéhez. Engedje meg számomra mindenki, hogy észrevegyem, 1933-ban Berlinben a hitleri barnaingesek, 1936 után már Budapesten is voltak barnaingesek (Kaszáskeresztes és Nyilaskeresztes pártok), de már nem is olyan régen mind Szerbia, mind pedig az anyaországban megtalálhatók a csőcselék focidrukkereknek nevezett csoportjai, akik az adott állam hallgatólagos, de hathatós támogatásával a náci jelszavakra kísértetiesen hasonló rigmusok skandálásával valósítják meg tetteit és akcióit.
Vitatkozni nem szeretnék a Tanyaszínház létrejöttéről, különösen azzal, aki csak félinformációkkal rendelkezik. Ha nagyon kíváncsi valaki erre, vegye elő Czérna Ágnes magyarkanizsai esztéta Tanyaszínház – 1978-2008 című könyvét és ne kísérelje meg saját gondolatait vagy szavait egy elhunyt színészóriás szájába csempészni. Ha meg nem tetszik a Tanyaszínház eddigi tevékenysége és óriásai népszerűsége, akkor nem egy kispolgári felfogás irányában kell azt megváltoztatni, hanem létre kell hozni valami újat, találni kell egy olyan megoldást (az igénytelen politikusréteg részére), amely semmi mást nem csinál, mint felkínál egy jövőképet, amely a valósággal ellentétben csak rózsaszínű, a komoly gondolatok helyett csak az olcsó (mondjuk) szóvicceket közvetít, ezek miatt majd nem kell senkinek a fejét törnie, legyen az a politikusok giccs-színháza, így nem szükséges azon csámcsogni: … hogy nem tartom tovább halaszthatónak a színházaink, kulturális életünk, intézményeink jövőjét, jövőbeni működési irányait és céljait meghatározó, stratégiai döntéseket eredményező beszélgetések lebonyolítását.” Az idézett elképzelés eddig talán Kínában, de egy biztos: Észak-Koreában „sikeresen” létezik, ha mindez nálunk is „eredményesen” létre fog jönni, nevezzük azt NER-színház-politikának, vagy központosított érték(telenség) közvetítésnek, nyugodtan ülhetnének a babérjaikon, a mi értékes embereink pedig ugyanarra a sorsra jutnának, mint Domonkos István költő, vagy Kerekes László festőművész. Nem tudom, emlékeznek-e, mindezt a zenében már „megvalósították” Mága Zoltán trónra ültetésével, csak azt várom, mikor következik a sorban Fásy Ádám, Galambos Lajos, esetleg Bunyós Pityu, hogy teljes legyen a kép!
Nem kívánok a támogatólevél többi értelmetlenségére reagálni, ugyanis nekem, aki semmi más, mint egyszerű fogyasztója a kultúrának talán ezek a legfontosabb elemek, amelyekre választ kell kapnunk. A többi sokkal inkább a művészekre vonatkozik, és örömmel tölt el, hogy Kalmár Zsuzsanna már megtette az első lépést! Azt szeretném, hogy egy „kívülálló” meglátásai hassanak élesztőként és valljanak színt a művészeink, de a művészetet kedvelők is!
Népvezérként „húgyoskörtézni” (sic!) lehet, de színpadon – ja, az már más. Pásztor István, a színikritkus (Fotó: ma7)
