A történet lényege, hogy elmentem Kavillóra, és hát kérem szépen, menjenek a francba azok, akik miatt nem turnézhatott a Tanyaszínház.

Újvidéken szereztem oklevelet. No és vajon hol laktam, na hol? Az Európa Kollégiumban, igen. Ami csodálatos, ami penészedik, és ahol megmondják, mit gondolj. A VMSZ tapstérnek használja a dísztermet és minden szervezett programon tapsoltatja önmagát, a szerencsétlen diákokkal, akiknek kötelező ott lenni, mert ha nem akkor „nem teljesítette szakkollégiumi tevékenységét” ezért jövőre nem veszik fel. Képzeld el, hogy be vagy zárva egy luxusketrecbe, ha sajtó jön, vigyorognod kell, minden lépésed kamerák követik, kötelezően részt kell venni a programjaikon (legtöbbször az egyetemi tanulmányok rovására), még a lakók is ferde szemmel néznek rád, ha vannak barátaid a „külvilágból”. Ne adja Isten még szerbek is. Minden egy helyen van, a bolt, közel az ATM, van pékség…minden, nehogy kitedd a lábad.

Mi történik a diploma megszerzésre után? Vagy seggberúgnak, vagy folytatódik a műsor, már mester- vagy doktori képzéssel. És mi történik, ha seggberúgnak? Mehetsz haza falura az egyetemi diplomáddal munkáért kuncsorogni, vagy szűkölködni tovább Újvidéken, ablaktalan garzonlakásokban. Ugyanez a forgatókönyv akkor is, ha kiraknak a koleszból. Mert, ha nem vagy „jó gyerek” akkor ez vár rád. Nem is a cél, hogy te ott maradj Újvidék közelében, ahol több a lehetőség. Menjél haza a kollégiumban megismert pároddal proszperitátizni falura. Azt támogatják, de azt nem, hogy a székvárosban maradjon magyar értelmiség.

Én leléptem, a mesterképzést külföldön (nem Orbánisztánban) csináltam, maradtam.

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a Kazimír és Karolina tükrözi a mi szenvedésünket. Nem a Tisztelt Boomerét! Hanem az enyémet, meg a többi Y és Z generációs „kölykökét”, akik éhbérért güriznek, garzonokban húzzák meg magukat, küzdenek a munkanélküliséggel. Nem akarunk visszamenni a mamahotelbe, de visszakényszerítenek bennünket, próbáljuk jól érezni magunkat, de még azt is a Tisztelt Boomer mondja meg, hogy csináljuk. Még azt is, hogy mit gondoljunk. Természetesen nem nézhetünk meg egy előadást, ami rólunk szól, nehogy elkezdjünk gondolkodni azon, hogy valami nem stimmel.

Fiatal a rendező, az igazgató, a színész, és a néző is. Egyik sem úgy gondolkodik, mint a Tisztelt Boomer. A gyerkőcök a pokrócokon nem értik még meg, nevetnek, amikor valami vicces történik és ennyi. A nagymama is élvezte az előadást. De mit csináltunk mi? Fájdalmunkban nevettünk fel, mert Lénárd Róbert és Ödön von Horváth beletalált a lelkünkbe. A mi nyelvünkön beszéltek nekünk.

Tisztelt Boomer! Az idők változnak és vele a nyelvezet is. Ne mondd meg nekünk, hogy mit nézzünk és mit gondoljunk. Én el fogok menni a következő MNT meg mindenféle szavazásokra, eddig még nem tettem, de most nyitották fel a szemem. Nem vagyok kölyök, hanem a húszas éveiben járó fiatal dolgozó lány, aki ugyan elmenekült, de gondolkodni nem felejtett el. Egy olyan, akinek van szavazati joga.

Az a baj, hogy az idők változnak, de a társadalom csúszásban van. A fiataloknak kell vezetni, nem az öregeknek. Át kell adni a helyeteket azoknak, aki most élnek teljes tüdővel. A tiszteletet ki kell érdemelni, az nem csak úgy jár, még a tulajdon nagymamánknak sem. Szóval, ha Tisztelt Boomer nem tiszteli a mi nemzedékünket, akkor mi is rá..arunk a fejére.

(*Név és cím a szerkesztőségben)

  A Tanyaszínház közönsége Kavillón, 2021 (Fotó: Tanyaszínház/Facebook)