Régebben, amikor egy-egy politikus a natalitás, a születések számaránya vagy a nép lassú eltűnésének az ügyében szólalt fel, akkor mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy közelednek a választások.

Ezt most felváltotta a Családvédelmi és Demográfiai Minisztérium, amelynek a létrehozása a mindennapokat folyamatosan választási kampányként megélő kormánypártnak és a párt elnökének valamiért teljesen logikusnak bizonyult.

Valószínűleg még számukra is világossá vált, hogy nem lesz elég egy olyan tárca nélküli miniszter, aki – hadd emlékeztessem önöket – azzal a pályázatával vált híressé, amelyben az a személy nyerte el a közpénzből származó, csábító összeget, aki – esküszöm, nem hazudok! – a legfrappánsabb szlogent küldi be a gyermekvállalás ösztönzésére.

„Szerelem és kisbaba – a legfontosabb nekünk ma”, „Inkább szülj, ne a babérokon ülj”, „Anyu, én nagyon egyedül vagyok – apu, egy öcsikét akarok”, szólítottak fel a szlogenek, ám csodák csodájára, egyik sem idézte elő az elvárt túlnépesedést. Sőt, a statisztikák szerint, az ellenkezője történt.

És nem fognak ezen sokat változtatni az ennél jelentősebb üzenetek és ígéretek sem, sőt, még az adományok sem. Például az az 5000 euró sem, amelyet a köztársasági elnök jelentett be a gyermeket vállaló szülőknek.

„Olyan törvénymódosításokat terjesztünk elő, amelyek több szinten is megkönnyítik majd a várandós nők és az újdonsült kismamák dolgait. Emellett jelentősen megnöveljük az első, a második és a harmadik gyerek után járó összegeket”, magyarázta Vučić a kedvenc televíziójában való vendégeskedés alkalmával.

Ha az országot, amely élén állsz, mindenkinek folyamatosan a világ legjobb országának próbálod bemutatni, egy állandóan prosperáló államnak, amelyben hihetetlen jó élet- és munkafeltételek vannak, akkor normális dolog, ha csodálkozol, hogy miért nem akarnak a gyereket vállalók, az isten szerelmére, egy ilyen ideális államban, ugyanilyen ideális feltételeket biztosítani a saját utódaik számára.

A családokat gyermekvállalásra ösztönző ötezer euró – amely összeg hivatalosan tíz szerbiai átlagfizetésnek felel meg –, feltételezhetően egy olyan problémára utal, amely hivatalosan nálunk nem is létezik. Hiszen nálunk máris mindenki jobban él és egészen jól keres, nem így van?

Dehogynem, pont így van, ám felmerül a kérdés, néhány pár úgy tűnik, mégsem érzi ezt a prosperitást, amely már a csapból is folyik, ezért akkor mégiscsak szükségük van erre a nagylelkű állami ösztönzésre? Ám amennyiben ők a kisebbség – márpedig ők azok, hiszen a többség, mit többség, mindenki az általuk biztosított aranykort élvezi –, hogyan tud majd akkorát javítani a születések számarányán, hogy feljavítsa a természetes szaporodást és megakadályozza a nép lassú eltűnését?

Természetesen ez a kisebbség semmit sem fog javítani ezen a helyzeten, még akkor sem, ha kiderülne, hogy ez a kisebbség voltaképpen nem is annyira kisebbség. Az egész történet lényege valójában maga az üzenet, ez a hibátlanul megszerkesztett kép az Ő készségéről, hogy valamit bőkezűen adakozzon. És amit első sorban azoknak kell hangosan üdvözölniük, akiket az egész ügy igazából nem is érint. Mindennek a célja egyfelől a csodálat kiváltása ezeknek az embereknek a soraiban. Másfelől pedig, hogy hálátlannak tudjanak kikiáltani mindenkit, aki az ötezresnek, vagy bármilyen más állami kezdeményezésnek, amelynek a megelőzés a célja, nem örvend.

Majd amikor elkezdik noszogatni a saját gyermekeiket – ahogy az lenni szokott – azzal, hogy de miért vártatok eddig, nincs már annyi időtök hátra, hadd örüljünk már mi is egy unokának, plusz itt van még ez az ötezer eurós segítség is, talán nem elég? – már előre látom a sok munkát a nőgyógyászati klinikákon.

Ellenben az egész történetből valahogy kimaradnak mindazok, akiknek nem lesz alkalmuk mindezt elmondani időben másoknak.

Az ő gyerekeik már megvették az egyirányú repülőjegyet egy olyan országba, amely szerintük majd biztosít számukra mindent, amit a saját államuk, vagy a saját városuk nem tudott. Ez az ötezer eurós adomány majd épp jól jön nekik az új hazában való kaland megkezdéséhez, amely, hogy őszinték legyünk, nem ígérget mindenféle, pompás aranykort, ellenben biztosít számukra ötezer más okot arra, amitől megvalósíthatóvá válik majd a normális élet ideálja.

Amikor a minap Zomborba utaztam, az indulástól kezdve folyamatosan beszélgettünk a taxisofőrrel, aki egyebek mellett, azt is elárulta, hogy nem hivatalos adatok szerint, mennyi lakossal lett kevesebb Zomborban a legutóbbi, 2011-es népszámlálás óta. Tudniillik a taxis állítása szerint, legalább a felére csökkent a város lakosságának a száma.

Újságíróként hozzászoktam már, hogy ne vegyem komolyan az olyan nem hivatalos információkat, amelyeket a legkülönfélébb alkalmakkor osztanak meg velem, de a legjobb esetben is egy komoly adag fenntartással fogadjam el mindet. Ebben a konkrét esetben viszont nem tudtam teljesen figyelmen kívül hagyni, mivel jól ismerem a hivatalos tendenciákat ez ügyben.

Ezek az adatok arról árulkodnak, hogy Zomborban, a városhoz tartozó településekkel együtt, a negatív születési arány egyértelműen a népesség egyre jelentősebb elvándorlásával hozható kapcsolatba.

Tehát voltaképpen születnek folyamatosan és születni is fognak újabbnál újabb csecsemők, de Zombortól távol. Olyan újszülöttek, akiknek a szüleik nem kaptak semmiféle csábító összeget az államtól gyermekvállalás gyanánt. Viszont éppen ezért, cserében lett nekik valami más, és egy ettől teljesen másmilyen környezetben. Olyan valami, ami azzal a pénzzel nem mérhető, amelyet a szerb állam adományoz, vagy majd ezek után tervez adományozni. Sőt, egyéb más állami támogatással sem mérhető.

Egyébként semmi kétségem afelől, hogy ez a bizonyos jövendőbeli ötezer euró majd egyeseket… tettre késszé tesz. Ők pont azt kapják majd az államtól, ami egy jövendőbeli törvény alapján majd jár nekik. És mindkét fél elégedett lesz a végén. A gyerekek születnek majd, az állam pedig finanszírozza, és egyben lesz mivel dicsekednie is.

Ám hogy ez miért nem fogja megakadályozni vagy megállítani azt a problémát, ami az ilyen fajta, nagylelkű adományozás mélyén leledzik, arról majd kevés szó fog esni. Ami rendben is lenne, egy új kampányhoz ennyi is elegendő. És valószínűleg a jó választási eredményhez is. Köszönve ezt az eredményt elsősorban mindazoknak, akik az eredeti cél eléréséhez egyébként sem tudtak volna hozzájárulni. A kézzelfoghatóbb cél eléréséhez viszont, hogy a szavazatukat leadják, ahhoz viszont annál inkább.

Ezeknek az embereknek, ahogy én látom, ez boldogságot jelent. Ugyanazt a boldogságot, amely után kutatva a saját gyermekeik szétszéledtek mindenfelé a nagyvilágban, azok gyermekeivel együtt; innen jó messzire. Ezeket a fiatalokat sajnos nem tudta meggyőzni az állam – a gyermekvállalásért kínált mindenféle állami pénzekkel, hogy itthon maradjanak, és itthon boldoguljanak. Sőt, egyéb más érvekkel sem.

A gyereket vállaló szülőknek itt nyilván, és már nagyon rég óta, egyre kevesebb olyan dolog van, ami eléggé meggyőzően hangzana.

Mint például ez is, a jobbnál jobban teljesítő ország imázsának a terjesztése, amelyet végül itt kellett hagyniuk.

Denis Kolundžija – a szerző újságíró, a Cenzolovka portál fő- és felelős szerkesztőjének helyettese. A VOICE és az Američki izbori portálok munkatársa. Újvidéken él.

(fordította: Lenkes L.)

Denis Kolundžija (Magánarchívum)