Nem személyválogató. A gyengébb és jobb képességű tanulóknak, a jó és rossz magaviseletű nebulóknak, a szegényebb sorsú és a jómódú diákoknak is egyforma esélyt biztosít a kibontakozáshoz, akik folyamatosan érnek el szép eredményeket a különböző tantárgyakból megrendezett versenyeken. A „Tancsi”, ahogyan mindenki szólítja, az elmúlt évtizedekben nemcsak osztálytanítóként vált ismertté Vajdaságban; az általa alapított EmArt képzőművészeti műhely hírneve már minden kontinensre eljutott. Grubanov Martinek Emília tanítónővel beszélgettünk.

A szabadkai Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolában dolgozó pedagógus Ürményházán (Jermenovci) születtet. Édesanyja részéről a nagyszülei ürményháziak, így maga is óvodás koráig a kis dél-bánáti településen élt. Édesapja debelyacsai, azaz torontálvásárhelyi. Amíg szülei Debelyacsán építkeztek, Emíliát a nagyszülei nevelték. Amikor iskolába kellett indulni, akkor költözött ő is Debelyacsára, ott indult előkészítőbe, majd az általános iskolát és a 9–10. osztályt is ott fejezte be.

„Kiültem a tanító néni helyére, és olvastattam a társaimat”

Hogyan döntötte el, hogy tanító néni lesz?

– Példaképeim természetesen a saját tanító nénim, Szerző Jolán, aki sajnos már rég nincs az élők sorában, és a matematika-tanárnőm, Somogyi Erzsébet. A tanító nénimet imádtam, nagyon szerettem. Nagyon igazságos, kimért volt, soha nem csinált különbséget a paraszt és az értelmiségi szülők gyermekei között, egyformán minősített mindenkit. Általános iskola harmadik osztályában döntöttem el, hogy tanító néni leszek. Egy alkalommal a tanító néni valamiért nem jött be az első két órára – emlékszem, mintha tegnap történt volna. Mi akkor nagyon jó gyerekek voltunk, ültünk a helyünkön, beszélgettünk. Hogy ne veszítsük az időt, megfogtam az olvasókönyvet, kiültem a tanító néni helyére a tanári asztalhoz, és egész magyarórán olvastattam a társaimat. Mivel a tanító néni a második órára sem jött be, ezért matekfeladatokat oldottunk meg a táblánál. Így múlt el két óra, amikor a szomszédos tanteremből a párhuzamos osztály tanító nénije átjött valamit megkérdezni. Kérdéseire, hogy „Hol a tanító néni?”, „Ki volt veletek két órán keresztül?”, „Ki tartotta az órát?”, a társaim azt mondták, hogy „Hát Emi tartotta az órát”. Nagyon megdicsértek, én pedig nagyon boldogan mentem haza. Ekkor kaptam egy megerősítést, hogy ezt biztos tudni fogom csinálni, hogyha már az osztálytársaim két órán keresztül hallgattak rám. Nagyon érdekes volt őket más szemszögből, a katedra felől nézni. Ekkor döntöttem el, hogy tanító néni leszek, de szüleim próbáltak eltéríteni erről az útról…

Milyen irányba?

– Apukám Belgrádban a rendőrzenekarban dolgozott. Azt szerette volna, hogy iratkozzak zenei középiskolába, ugyanis már volt egy kétéves alapképzésem. Harmonikázni tanultam, csak nagyon gyakran nem készültem az órákra. Sírva gyakoroltam, és a tanár bácsi is azt mondta: „Emi, ezt így nem lehet csinálni”. Mivel jó hangom volt, beírattak a pancsovai közép-zeneiskolába szólóénekre, ahol befejeztem két évet, majd azt mondtam: „Köszönöm, ebből nem kérek, én akkor is tanító leszek.” A tizedik osztály befejezése után jöttem fel Szabadkára, a Svetozar Marković gimnáziumba, utána pedig a tanítóképző főiskolára iratkoztam.

A főiskola után hol helyezkedett el?

– Visszakerültem Debelyacsára, mert azon szerencsések közé tartoztam, akiknek volt ösztöndíja. Júniusban diplomáztam, szeptember elsején pedig már kezdhettem dolgozni a saját szakmámban, osztálytanítóként. Harminchat kis elsőst kaptam. Első héten nagyon nehéz volt, majdnem sírva mentem haza. Eleinte nem tudtam, hogyan fogom megjegyezni mind a harminchat nevet, de utána belerázódtam a munkába, a tanulókból pedig nagyon jó kis társaság alakult ki. A szívem azonban visszahúzott Szabadkára, mivel az akkori párom, a mostani férjem itt kapott állandó munkát és lakást. Szüleim nem voltak elragadtatva, hogy feladjam a biztos munkát a bizonytalanért, és mert „ki fog majd segíteni, ha gyerekek lesznek?” De nem bántam meg, mert mindössze nyolc napig voltam munkanélküli. De az a nyolc nap nagyon nehéz volt, mert a prozivkai lakás a Sonja Marinković iskolára nézett, és minden nap hallottam az iskolacsengőt, én pedig munka nélkül voltam. Egy másik ok miatt is nehéz volt ez a periódus. Patriarchálisan neveltek, ezért nem költözhettünk össze, amíg meg nem történt az eljegyzés, szeptemberben pedig nem tarthattuk meg az esküvőt, mert éppen akkor újították fel a Városháza dísztermét, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy ott legyen. Novemberre tűzték ki a dátumot, de közben a jövendőbeli férjemet behívták tartalékosnak. Nagyon nehéz volt: a páromat mobilizálták, én munka nélkül, a lakásban pedig még telefon sem volt. Még a nyár folyamán nagyon sok iskolába adtam be kérvényt: szeretnék dolgozni, és minden munkát elvállalok. A hetedik napon – ez egy vasárnap volt – becsengettek az ajtómon, és az Ivo Lola Ribar (a mai Széchenyi István) iskolából az egyik leendő kolléganőm személyesen keresett fel, mivel nem tudtak másképpen értesíteni. Azt mondta, ha még mindig áll, hogy mindent elvállalok, akkor másnap reggel menjek be – az azóta megboldogult – Kocsis úrhoz beszélgetésre.

Milyen munkát bíztak önre?

– Pár hónapig biológiát és műszakit tanítottam ötvenszázalékos munkaidővel. Utána kaptam egy nem túl közkedvelt tantárgyat, a háztartástant. Közben kérdéses volt, hogy lesz-e esküvő, hazaengedik-e a jövendőbeli férjemet. Az egyik nyolcadikos diák a háztartástanórán meg is jegyezte, hogy „nem baj, tanárnő, majd mi aláírunk a férje helyett, csak ne mondja le”. Az esküvő időpontja szombati napra volt kitűzve, a szüleim pedig pénteken reggel hívtak, hogy jöjjenek-e, vagy sem, én meg nem tudtam mit mondani. Ahogy mentem haza busszal a munkából, az egyik megállóban megpillantottam két tartalékost, és már indult tovább a busz, amikor kapcsoltam, hogy az egyik az én párom, és elkezdtem kiabálni a sofőrnek, hogy „Majstore, molim Vas, stanite, moram da siđem”. Úgy engedték őt haza, hogy szombaton összeházasodunk, és vasárnap már mennie is kellett vissza. Azt már csak indulás előtt árulta el, hogy Horvátországba, a frontra kell mennie, ahol azután több hónapot töltött. Ez nekem nagyon hosszú időnek tűnt, és próbálom ezt az időszakot elfelejteni. Ez azt hozta, hogy a munkahelyen aztán tényleg mindent magamra vállaltam. Egy évet mindenesként csináltam végig, aztán a rajztanárnő elment terhességmegtartásra, és rám bízták ennek a tantárgynak az oktatását.

Itt kezdődött a képzőművészet iránti szerelem?

– Egy éven át ötödiktől nyolcadikig tanítottam a rajzot. Ez is teljesen új feladat volt. Első kétségbeesésemben megkerestem a volt rajztanárnőmet, Széchenyi Jolán nénit, aki, hála Istennek, még mindig él, és akinek szintén sokat köszönhetek, azt mondta: „Emikém, ezt te tudni fogod, mert mindig is szépen rajzoltál.” Utánaolvastam a szakirodalomban, és belejöttem. A gyerekek valójában nem is tudták, hogy nem vagyok szakos. Furcsállották, hogy előző évben még biológiát tanítottam. Egy évig a hatodikosok osztályfőnöke is voltam. Az is nagyon érdekes, hogy azok a gyerekek, akiket akkor tanítottam, ma már szülők, és most az ő gyerekeiket tanítom. Később osztálytanítóként kaptam munkát a Széchenyiben, és két generációt vittem végig. Az ott eltöltött összesen tíz év után mentem át a jelenlegi munkahelyemre, a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolába.

„Remélem, nyílnak még magyar osztályok”

Megbánta, hogy Szabadkára költözött?

– Nem bántam meg! Gyorsan kaptam munkát, és a rajzos egy évnek köszönhetően pótnagyszülőket is, mert semmi sem történik véletlenül! Az „Ivó-s”gyerekeket egy egyhetes táborba vittem a Bucka–Gányó Művésztelepre, és ekkor kerültem nagyon közel a Gál házaspárhoz, Magdihoz és Jóskához, annyira, hogy – mivel nekik nem lehetett gyerekük – engem lányomnak, férjemet meg fiamnak szólítják a mai napig, lányainkat meg ebből adódóan az unokáiknak. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek az embereknek is, hiszen ha például vigyázni kellett a gyerekeinkre, rájuk mindig számíthattunk, és számíthatunk még ma is.

A diákjaival egyáltalán nem személyválogató, mindenkinek esélyt ad a kibontakozásra. Ami, mondjuk ki őszintén, nem minden pedagógusra jellemző. Ezzel is a néhai tanító nénije példáját követi?

– Igen. A számomra pozitív emberektől lestem el azokat a dolgokat, amikről úgy gondoltam, én is úgy szeretném csinálni. A magot a néhai tanító nénim vetette el. „Pedagógusnak születni kell” – ezt mondogatta. A matematika-tanárnőm szakmai tudása, embersége is hatott rám. Az átadott tudással, bölcsességgel, a másik ember iránti tisztelet kifejezésével, a szépre és a jóra való érzékenység igényeivel gazdagabbá tették a formálódó személyiségemet.

A gyakorlatban sok mindent nem úgy csinál, mint ahogyan azt a tanítóképzőben tanítják. Ez tudatos vagy ösztönös?

– Nagyrészt ösztönös. Ráérzek dolgokra, jönnek az ötletek, vagy látok valamit, amit átformálok, és saját magamat is beleteszem. Egy az egyben senkit sem utánozok. De például a rajz területén nagy példaképem L. Ritók Nóra, aki a magyarországi berettyóújfalui Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény alapító igazgatója. Vele egy továbbképzésen ismerkedtem meg, majd a portugáliai utazások során – ahová díjazott gyerekeket vittünk többször is – mélyítettük el a baráti kapcsolatot. Tőle nagyon sokat tanulok, a képzésein is többször részt vettem. Az ő módszereit sem másoltam le száz százalékban, hanem a tanultakhoz hozzáteszem a magamét is.

A pandémia mennyire viselte meg?

– Személy szerint nagyon. Ne értsük félre egymást, értem és kezelem a technikai eszközöket, otthonosan mozgok az informatika világában, de ennek ellenére sem szeretem. Elkezdtük az online oktatást, majd pár nap után platformot kellett választani. Nagyon nehéz volt a gyerekeknek is, de főleg a szülőknek, nekik azért, mert részben el kellett végezniük az én feladatomat is. Hiába volt a gyerekeknek A-tól Zs-ig minden leírva, mégis a szülőknek kellett megmagyarázni, ők pedig nyilván másképpen magyarázzák, mint egy pedagógus. A számítógépet eddig sem szerettem, most meg még annyira sem! Az élőszót semmivel sem lehet helyettesíteni! Szerencsére a kicsik nem sokkal később visszatérhettek az iskolapadba. Igaz, sokan azt mondják, hogy a 30 perces órák semmit sem érnek, de a semminél azért mégis több, az online oktatásnál meg ezerszer jobb. Nagyon bízom benne, hogy soha többé nem kell így dolgoznunk, mert ez embertelen gyereknek, szülőnek, tanárnak egyaránt.

Mit vár a következő néhány évtől?

– Először is nagyon reménykedem, hogy lesz osztályom. Most fejeztük a harmadikat, jövőre negyedikesek a diákjaim. Bízom benne, hogy utána is lesz kit tanítani, és nem kell ismét azt mondani, hogy „nincs a Zmájban gyerek”. Nem tudom, hogyan élném meg, ha munkaerő-felesleggé nyilvánítanának. Már az is igen megviselt, amikor tavaly, két év után sem nyílt első osztály, és muszáj volt pontozni az érintett pedagógusokat, vagyis négyünket. Idén áprilisban azonban már fellélegezhettük, mert lehetett látni, hogy lesz őszre elsős magyar osztály. Úgy érzem, még van erőm, hogy két vagy három generációt kivigyek, bízom benne, hogy gyerek is lesz. Másfelől pedig én állandóan projektekben gondolkodom, folyamatosan keresem és találok is új lehetőségeket, de ez maradjon a jövő titka.

HAGYJ MAGAD UTÁN LÁBNYOMOKAT!

– A kedvenc idézetem, ami immár vezérmottómmá is vált, Ralph Waldo Emerson amerikai esszéírótól, filozófustól származik: „Ne a járt úton haladj, hanem inkább abba az irányba indulj el, amerre még senki sem járt előtted, és te hagyj magad után lábnyomokat!” – nyilatkozta lapunknak Grubanov Martinek Emília.

Az interjú nyomtatott változata a Családi Kör 2021. július 29-ei számában jelent meg.

Grubanov Martinek Emília: A pedagógia magvait a néhai tanító nénim vetette el bennem (Fotó: Dejan Malagurski/Subotica.com)