Törölgetem a grafitport a fiam íróasztaláról, és közben potyognak a könnyeim. Nem volt sok házi feladat a nyárra, nem is gyakorolt a gyerek, nem hegyezte a ceruzáit. A nyomozók után takarítottam vasárnap délelőtt, szombaton délután ugyanis betörtek hozzánk, és elvitték az összes megtakarított pénzünket. A gyerekét is. S miközben takarítottam a házat, azon gondolkodtam, szerencsések vagy szerencsétlenek vagyunk-e ebben az egész történetben.
Amíg úton voltunk hazafelé a hír után, hogy valaki felfeszítette az ajtónkat, csak az járt a fejemben, hogy a személyes tárgyaink meglegyenek. Ugye nem vitték el a gyerek születésnapra kapott rollerjét, ugye megvan mindenki munkaeszköze, emlékeink tárolója? Ugye csak a pénzt vitték el? Így lett.
Amikor viszont szembesültem a ténnyel, hogy nemcsak a „felnőttek pénzét”, hanem a gyerek megtakarított, összekuporgatott kis vagyonát is megtalálták, összeomlottam.
Nem, most sem érzem magam kifosztva. Megfosztva érzem magam. S nemcsak én, hanem a gyerek is.
Megfosztották a hitétől, hogy az emberek alapvetően jók. Megfosztottak minket a biztonságérzetünktől, mert azóta minden lámpának világítania kell, és a nyolcévesem megint nem mer önállóan aludni. Megfosztottak minket élményektől, mert a pénzt azért gyűjtöttük, hogy utazhassunk, nyaralhassunk. Megfosztottak a szabadidőnktől, mert azt az egyszer megkeresett pénzt most megint meg kell keresni, ahhoz pedig dolgozni kell. Sokat, ha élményeket szeretnénk magunknak. Élményeket, amelyek felülírják a rosszat, a tudatot, hogy egy idegen belépett az otthonunkba, és minden bizonnyal örömmel távozott, mert könnyű dolga volt.
S újra meg újra csak azon gondolkodom, hogy szerencsések vagyunk-e. Azt hiszem, igen. Senki sem sérült meg, és megvan mindenünk, ami eddig is volt. A pénz? A pénzt majd megkeressük. Nem lesz könnyű, de mi meg tudjuk csinálni. Becsülettel.
