A még mindig (és ki tudja, meddig) dúló világjárvány előtt számos országban a fő téma a migránsok áradata volt. Elsősorban a fejlett európai államok (voltak) az Ázsiából és Afrikából érkezők célpontjai, de az Amerikai Egyesült Államok is kénytelen volt egy nagyon hosszú és magas falat emelni a mexikói határon, mivel a szinte nyomorban tengődő dél-amerikai országokból tömegével szerettek volna bejutni az újkor ígéret földjére, hogy megvalósítsák az „amerikai álmot”, vagyis jólétet teremtsenek maguknak.
Sajnos mindkét esetben igen sokan azért indultak útnak, mert a gátlástalan emberkereskedők telebeszélték a fejüket, miszerint Nyugat-Európában, illetve az USA-ban munka nélkül, tehát kizárólag a szociális segélyből is jól élhetnek. Ennek a következménye a határokon tapasztalható állandó feszültség, amelyet már csak a katonaság bevetésével lehet úgy-ahogy csillapítani. A szinte mindenre elszánt érkezők azonban semmire és senkire sincsenek tekintettel. Ők az álmaik országába akarnak jutni, megszegve minden törvényt.
Azt csak a jó Isten tudja, hogy meddig fog tartani ez az áldatlan állapot, de ennek és a Covidnak az árnyékában, szinte megbújva, nálunk is felfedezhető a belső migráció. A statisztikai hivatal kimutatása szerint csupán tavaly csaknem száztízezer ember hagyta el addigi lakhelyét, és különféle okok miatt új címre költözött. Elsősorban a falvakból kerekedtek fel, hogy jórészt Belgrádba vagy Újvidékre költözzenek. Ennek eredményeként a fővárosban egy kisebb mezőváros lélekszámának megfelelő létszámnövekedés történt. A költözködés vesztesei elsősorban a šumadijai körzetben levő falvak és városok. Arra a szakemberek már korábban is figyelmeztettek, hogy Užicében, Kraljevón, Šabacon, Loznicán, Vladimirovcin, Ljubivojában, Kruševacon, Trstenikben, Ivanjicán, Raškában és Tutinban a demográfiai helyzet látványosan romlik. Közép- és hosszú távon ennél is súlyosabbá válhat, hiszen a statisztikai hivatal adatai szerint a lakhelyet változtatók átlagos életkora nem egészen 35 év, vagyis elsősorban a fiatalok hagyják el a családi tűzhelyet. Ezt csak tetézi a tény, hogy a „vándorlók” között túlsúlyban vannak a nők, pontosabban a lányok, akik legtöbbször érzelmi okok miatt választanak új lakhelyet, magyarán: férjhez mennek, de a választáskor igyekeznek városi, főleg belgrádi vagy újvidéki párt találni maguknak.
Jelzésértékű, hogy Szerbia 168 községe közül 119-ben érzékelhető a létszámcsökkenés. Mivel ez a folyamat nem új jelenség, s az utóbbi hetven évben szinte folyamatossá vált, nem csoda, hogy főleg a városok felé közlekedési kapcsolattal nem rendelkező települések gyakorlatilag kiürültek. Ezek száma már elérte az ezerötszázat, s akár hiábavalónak is nevezhetjük a kormány és elsősorban Milan Krkobabić illetékes miniszter azon erőlködését, hogy a fiatalokat falura csábítsa. 1945 óta a falvakat, vagyis az ott élő gazdálkodókat mindegyik rezsim valósággal kirabolta, hiszen a terményekért még napjainkban is szégyenletesen keveset fizet. Csoda-e, hogy menekülnek onnan a fiatalok?
Ez azonban nem mindenhol van így, például Hollandiában, Dániában, Norvégiában és még néhány nyugati országban a mezőgazdaság hathatós, de akár azt is mondhatjuk, látványos anyagi támogatásával sikerült megszilárdítani az életkörülményeket, ehhez azonban szükség volt az ottani gazdák szerveződésére is. Az általuk alakított s ma már kimagasló eredményeket elérő szövetkezetek igen vonzóvá váltak a lányok és legények számára is.
Mi csak sajnálkozva és nem kevés megvetéssel szemlélhetjük, hogy hullajtanak krokodilkönnyeket a vezetőink, amikor a falvak kiürüléséről van szó. Mindaddig, amíg csak a populista szólamok jutnak el a városfalakon túlra, addig számolnunk kell ezzel a népvándorlással.
Both Mihály
Szerbia 168 községe közül 119-ben érzékelhető a létszámcsökkenés
A jegyzet a Családi Kör hetilap augusztus 12-i számában jelent meg.
