Többen elképzeltük, hogy – látva és tapasztalva azt az „öncélú közönségesség”-et és „parttalan ízléstelenség”-et, amit állami kultúraalkotó aktorok nemzeti ünnepünkön, az államalapítás napján az Andrássy úti felvonuláson produkáltak – az MNT kultúrharcos elnöke, valamint az őt ízlésformáló szándékaiban feltétlenül támogató VMSZ-elnök is megszólal és tiltakozik.

Hiszen esztétikai és poétikai tudásuk, meggyőződésük (amit már számos alkalommal, például ünnepi felszólalásaik apropóján is kifejtettek és érvényesíteni próbáltak; legutóbb a Tanyaszínház idei produkcióját támadó nyilatkozataikban), valamint az ünnepélyességről és magasztosságról alkotott közmegegyezéses normák alapján is egyértelmű lehet számukra, hogy ez a megalomán erőfitogtatás, amit láthattunk, nem más, mint a műveletlenség és az igénytelenség (a „prasnyaság”) közízléssé avatása.

Gurulmadadár, skodaszarvas és egy trójai dodzsem

Legtöbben könnyesre röhögték magukat az állami cirkusz részletei, a védőfóliától rózsaszín, inkább varjúra hasonlító, később áttetszővé váló és guruló turul-, Darvasi László mesekönyvéből vett kifejezéssel élve:  a „gurulmadadár”, a harckocsi (vagy autó) és egy stilizált szarvas ötvözetéből létrejött – Köves István költő által „skodaszarvas”-nak nevezett –  „járgány”, illetve a diszkógömbüvegből készült hatalmas, palástját egy dodzsemre borító király szobra láttán – ez utóbbi, az oldalán látható ajtónyílás miatt többeket a mitológiából ismert trójai falóra asszociált. (A magyar nyelv- és ízléstörténetben jártas kisebbségi érdekvédőknek nyilvánvalóan nincs szükségük magyarázatra, a kevésbé tájékozottak számára írom le: a „madadár” szó nem elírás a szövegben, Kazinczy Ferenc „emember”- [legkiválóbb ember-]képzetére utal.)

A gurulmadadarat húzó törökgatyás, háromszögvonalzó-ábrákkal megfestett, meztelen felsőtestű férfiak látványa viszont sokakat a büszkeségnapi felvonulásra, a pride-ra emlékeztetett, különösen, hogy üzenete: „nemzeti büszkeség napja” is párhuzamot vont a két rendezvény közé. Ha térségünkben létezne még a „véleményalkotás szabadsága” néven ismertté lett demokratikus társadalmi közmegegyezés – azt mondhatnánk, mindenki saját (a korrektség határaiig tiszteletben tartható) meggyőződése szerint értékelje az összevetést. Mivel azonban ezek a jogok már rég nem léteznek, illetve: kiforgatták és eltorzították a jelentésüket, a jelenkori államvezetés üzenetét kénytelenek vagyunk direkt kinyilatkoztatásként értelmezni: ezek a kigyúrt, kopasz janicsárok „a nemzet csődörei”, a magyar politikai grémium által elismert és támogatott „férfieszmény” megtestesítői; jaj, neked, ha eltérsz, vagy nem felelsz meg neki! – kivéve, ha az eszményt megalkotó felsőbbrendűek közé, a testideálnak megfelelni maguk sem képes állami vezetői körökhöz tartozol.

Szociológusok és politológusok figyelmeztettek ugyanakkor a jelenség végsőkig nihilisztikus „haláltánc” jellegére, azon állapot jeleire, amikor egy entitás vagy csoport az önpusztító dekadencia, a meghasonlottság és a jövőtlenség katasztrófájának határára sodródik.

Amikor a valódi tudásnak nincs értéke

Nevetnünk azonban csak igen keserű szájízzel lehet.  A független médiát és a legismertebb közösségi tereket (például: a Facebookot) is bejárták az 1937-es müncheni és a most lezajlott augusztus 20-ai, budapesti felvonulás motívumazonosságait tükröző, azokat párhuzamba állító képek. De a korábbi évszázadok történelmében is volt példa ilyen, önimádatba torzult, saját hatalmi nagyságukba bódult diktátorok irányította nemzeti kulturális fenoménre. Irodalomtörténeti paradigma, hogy más nyugati országokhoz képest Franciaországban azért késett néhány évtizedet a minden művészeti ágra kiterjedő romantika, mert a monumentális formákat a saját hatalmával azonosító Bonaparte Napóleon állami művészeti stílusirányzattá tette a klasszicizmust.

Valódi tartalmakat közvetítő látványossággá – hamis és üres spektákulum helyett – egy, a hiteles kutatásokon alapuló történelmi emlékezet elemeit és motívumait érvényesítő rendezői koncepció és koreográfusi látásmód emelhette volna ezt a rendezvényt. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a történelmi Szent Istvánról alig rendelkezik a tudomány hiteles forrásokkal: a ma élő és kultivált legenda több száz évvel később élt szerzők munkássága révén és újabb korok szülte uralkodói és nemzeti ideálok mentén jött létre.

S ha vannak ilyen kutatások és ezeknek felmutatható eredményei, akkor mégis, miért ez a – még a kultusz tartalmainak is ellentmondó – pogánykori mítoszokból építkező, a tömeg- és a celebidentitást célzó és kifejező „hungarofuturista” (egy újságcikkben olvastam ezt a minősítést!) látványkép érvényesült? Hol voltak azok a szakemberek, akik tehetségük, ismereteik és a történelmi alakulásokat átfogó tudásuk révén egy korrekt, hiteles, méltóságteljes, ugyanakkor népszerű valóságmodellt és nemzetképet állíthattak volna az államiságát ünneplő közönség („a nép”) elé?

Elhallgattatták őket. Vagy hallgatnak. (Többen kivonulásukat, gyávasággal felérő konformizmukat   igazoló magyarázat keresésével, ezoterikus elméletek felállításával vannak elfoglalva.)

A populista, hatalommániás és humor nélküli rendszerek nem kedveznek a kritikai gondolkodásnak, a konfliktusokat bevállaló, a dehonesztáló igazságot megmutató, a nemzeti mítoszokat lebontó őszinteségnek, a humor önironikus változatainak. Jó példa erre a Tanyaszínház legutóbbi esete az MNT és a VMSZ elnökeivel (szürke eminenciásaival); az őket feltétlenül támogató, műveltségük, tájékozottságuk és íráskészségük szintjétől függetlenül (komment)csatasorba állítható beosztottakkal és pártkatonákkal, illetve a mindenkori lakájmagatartást megtestesíteni hajlandó színházi rendezőkkel, zenészekkel és teatralógusokkal.

Történelmi kitüntetések – feketelevesek

A történelmi anekdota szerint a 15. században regnáló Borgiák (köztük VI. Sándor pápa) vacsorameghívottjának lenni és oda el is menni nem volt nagy kitüntetés, annál nagyobb dicsőséget és elismertséget jelentett onnan (élve) távozni.

Meredek párhuzam, nyilvánvalóan.

A Tanyaszínház és a vajdasági magyar színházi kultúra – mesterségesen generált – problémáira „kerekasztal-megbeszélés”-sel választ kereső VMSZ-elnök a magyar államalapítás napján rangos kitüntetést vett át. A saját hatalmi területén mindenhatónak mutatkozó elnök – enyhén szólva – alázatosan áll a magyar állam legfőbb közjogi méltóságai előtt. Pedig nem előttük, vagy nem elsősorban előttük kellene fejet hajtania.

A fiatalok világalkotó törekvéseit, másféle gondolkodását, kritikáját, korukból és természetükből következő hibáit, tévedéseiket kellene megérteni, tolerálni. Irányított asztaltársaságok kreálása helyett hagyni kellene őket szabadon élni, gondolkodni, tevékenykedni és saját ízlésrendjük szerint alkotni.

Szólni, rendreutasítani, követelni, rúgni csakis „felfelé” merész cselekedet!