Zenta város napján, szeptember 11-én avatták fel Szeli István akadémikus emléktábláját, amely az irodalomtörténész szülőházát (a Karađorđe és a Hajduk Veljko utca találkozása) díszíti. Szeli István napra pontosan száz évvel ezelőtt, 1921. szeptember 11-én született, s 2012. február 25-én hunyt el. 1997-ben Zenta város Pro Urbe díjjal tüntette ki.

Az ünnepségen Toldi Éva, a Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanszékvezetője az alábbi szöveget olvasta fel az egybegyűlteknek:

„Tisztelt Szeli család, kedves zentaiak, Hölgyeim és Uraim!

Fontos helyen állunk most. Irodalmi életünk jelentős helyén, amelyet a zentaiak csak úgy ismernek, hogy a Szeli-ház. Az előtt a családi ház előtt, ahol Szeli István száz évvel ezelőtt megszületett, és élt gyermek- és kamaszkorában, zentai éveinek során. Az erre való emlékezés apropóján avatjuk fel az emléktáblát, ezzel a tettünkkel egyúttal a vajdasági magyar kultúra újabb kultuszhelyét alapítjuk meg.

Centenáriumát ünnepeljük ma Szeli Istvánnak, ami szinte hihetetlen, hiszen nemrég még itt volt közöttünk, alig tíz éve távozott. Még emlékszünk kivételes egyéniségére, habitusára, a hangja a fülünkben cseng, ám azt hiszem, így sem árt röviden kitérni életének főbb állomásaira, melyek nem a szokásos kisebbségi modell szerint alakultak.

Az elemi iskolát és az algimnáziumot szülőhelyén, a főgimnáziumot 1942-ben Szabadkán végezte. Egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–szerb szakán kezdte meg, de a második világháború miatt nem fejezhette be, erre majd csak 1960-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kerül sor. Kétéves budapesti tanulmányútját követően doktori értekezését 1962-ben már Újvidéken, a Magyar Tanszéken védi meg, a legelsőként az intézmény történetében.

Szakmai pályafutása sem szokványos. Volt újságíró, majd a 2. világháború után gimnáziumi tanár Zentán, ezt követően tanított az újvidéki algimnáziumban és a tanítóképzőben, majd ismét Zentára kerül, igazgatója lesz a zentai gimnáziumnak, tanfelügyelője a zentai járásnak, később tanácsosa Újvidéken a Tartományi Pedagógiai Intézetnek.

Egyetemi tanári karrierje majdnem egyidős az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékkel, a magyartanárképzés egyetlen vajdasági intézményével, amelynek képviseletében beszélhetek ma. Előadóként kezdte közvetlenül doktori értekezésének megvédése után, 1962-ben, s onnan vonult nyugdíjba egyetemi rendes tanárként 1983-ban. Huszonegy év alatt a következő tantárgyakat tanította: Bevezetés az irodalomtudományba, Irodalomelmélet, Stilisztika,A magyar irodalom tanításának módszertana, Esztétika, A XIX. századi magyar irodalomtörténete, Világirodalom. A magisztériumi, vagyis posztgraduális képzésen pedig Az irodalomtörténet-írás története című tantárgyat adta elő.

A jelenlevők között jó néhányan vannak tanszékesek, akiknek nem kell külön elmagyarázni, hogy ezek a tárgyak egyenként is emberpróbálóak, komplexek, külön-külön tudományterülethez tartoznak. Szeli Istvánnak volt kellő tudása és felkészültsége ahhoz, hogy irodalmunk és kultúránk minden területén kutathasson és releváns véleményt alkosson. Eközben egyik kezdeményezője volt a Hungarológiai Intézet megalakulásának, majd első igazgatója lett, és ilyen funkciót látott el a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetében is.

Említsük meg azt is, hogy első főszerkesztője volt a Hungarológiai Közleményeknek, a Magyar Tanszék ma is létező tudományos folyóiratának. Életművének elismeréseképpen a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia 1979-ben a tagjai közé választotta. Miközben tudományos munkákat és könyveket publikált, mindezek mellett a kapcsolattörténet tárgyköréből is, és tankönyvet írt.

Az eddig elmondottak ismeretében válik nyilvánvalóvá, mennyire hálátlan dolog egy gazdag életpályát néhány mondatban jellemezni.

Az újvidéki Magyar Tanszék tanszékvezetőjeként azt a munkát emelném ki, amelyet egyetemi tanárként folytatott. Hogy mennyire nagyra becsülték, az is bizonyítja, hogy kollégái, köztük a legismertebb, Bori Imre, Mesternek szólította, egykori diákjai meg Szeli bácsinak, a szeretetnek és a tiszteletnek annak a hangján, amelyre csak az arra érdemesek szolgálnak rá.

A Tanszékről kifejtett gondolatai ma is inspirálóak, munkára késztetőek: „Tanszékünk nem csupán egyike a felsőfokú magyartanárképzés műhelyeinek, hanem feladatainál fogva sokkal több annál: a magyar nyelvi és irodalmi műveltség fenntartásának és ápolásának talán legfontosabb intézménye ezen a magyar kultúra szempontjából terméketlennek tartott tájon.”

Minden szavát nyomatékkal kell kiejtenünk, és egész közösségünk számára újra és újra ismétlenünk, nehogy elfelejtsük: nem csupán egyike a felsőfokú magyartanárképzés műhelyeinek; feladatainál fogva sokkal több annál; a magyar nyelvi és irodalmi műveltségfenntartásának és ápolásának legfontosabb intézménye. Nemcsak a Tanszéknek, hanem a vajdasági magyar közösségnek sem lenne szabad ezt elfelejtenie.

Irodalomról vallott nézetei pedig a regionalitás megfogalmazása körül kulminálódtak. Arra a furcsa együttállásra kereste a választ, amit „szellemi, lelki, érzelmi, gondolkodásbeli, etikai magatartásbeli jellegzetességek” alapján egyszerűen csak zentaiságnak nevezett, s amelynek mibenlétét a zentaiak minden bizonnyal kevéssé érzékelik, mert számukra Zenta „nem pusztán lakhely, hanem az Otthon apoteózisává magasztosul”. És amelyről az a következtetés vonható le, hogy ezt „egy lélektani fejlődésfolyamat eredményének kell tekintenünk”, de meghatározását, kutatását önmaga számára egész életében fontosnak tartotta.

Harmadikként nyelvi-stilisztikai felfogását érdemes kiemelnünk. A művészi szándék az ő szemében nem menti fel az írót az alól, hogy választékos stílusban fejezze ki magát, a hevenyészettséget nem tűrhette. A feltörekvő, irodalmi pozícióra vágyó fiatalok nem mindig értettek egyet nézeteivel.  Mi, akik tanítványai voltunk valaha, és mára az utókor részévé váltunk, ma már sajnáljuk, hogy ilyen jellegű elgondolásai nem lehettek népszerűbbek egykoron. A többpólusú szemlélet mindenképpen hasznára vált volna irodalmunknak, és alakulástörténete is nyilván más irányt vett volna.

Az emléktábla felavatása fontos kultuszhellyé teszi a Szeli-házat. És fontosak számunkra a kultuszhelyek. Mert egyúttal az emlékezés helyei is. Emlékeztetnek arra, akinek a személyét a táblával megörökítettük, ugyanakkor ahol állunk, mostantól a vajdasági magyar kultúra emlékhelyévé válik, ahol újra és újra kénytelenek leszünk immár átgondolni irodalmunk és kultúránk alakulásvonalait és mai helyzetét.”

Emléktábla Szeli István szülőházán (Fotó: SZMSZ)