A nemzetközi gazdasági porondon képletesen szólva egymást ölik az országok, hogy minél több külföldi tőkét csalogassanak magukhoz, s jórészt így növeljék a nemzeti jövedelmüket. Az ilyen jellegű érdeklődés felkeltésének számos tényezője van, de a legvonzóbb elsősorban a munkaerő „értéke”.

Ahol ugyanis viszonylag keveset kell fizetni a telepítendő gyár vagy más vállalkozás leendő munkásainak, komoly esély van befektetés érkezésére. Ezen a téren, legalábbis Európában, a Balkán lóhosszelőnnyel vezet, hiszen – például – nálunk az átlagos bér alig hatszáz euró, míg ugyanazért a munkáért a fejlett nyugati országokban a dolgozónak a tőkés kénytelen ennek a kétszeresét-háromszorosát fizetni. Ennek következményeként elsősorban a honi fiatalok körében szinte divattá nőtte ki magát a külföldre való távozás. Természetesen annak reményében, hogy akár Magyarországon vagy a nyugatabbra levő államokban ugyanazért a munkáért kényelmes életet biztosító bért kapnak.

A másik, a befektetők számára igencsak vonzó körülmény, hogy a kormányok hatalmas összegekkel támogatják az érkezőket. Magyarországon ezek – forintban kifejezve – milliárdos, Szerbiában pedig – euróban számolva – milliós nagyságrendűek.

A harmadik tényező az adott országban tapasztalható politikai szilárdság. Az ugyanis már régóta ismert tény, hogy a leggyávább valami a tőke. Ahol akár csak árnyalatnyi veszélyt is érez, igen gyorsan elmenekül, vagy éppen ott meg sem jelenik.

Esetünkben azonban a második, vagyis a támogatás lehet a döntő. Tény, hogy az adott kormány által biztosított összeggel kötelezettségek is járnak, de az utóbbi években Szerbiába nem ritkán (volt) tapasztalható, hogy viszonylag komolytalan „üzletemberek” érkeznek. A befektetés megvalósítását megelőző tárgyalásokon ugyan nagy rössel mindent megígérnek, majd az idő múlásával, s amikor úgy gondolják, hogy elérkezett az ideje, egyszerűen csődöt jelentenek, utcára téve esetenként akár ezer embert. Erre a közelmúltban is akadt figyelmeztető példa. Legutóbb egy Geox nevű, a világban csaknem teljesen ismeretlen cég egyik napról a másikra csődöt jelentett, s még a munkásokat is csupán egy kurta SMS-ben és/vagy e-mailben értesítette, hogy másnaptól nem tart rájuk igényt. Ezerkétszáz emberről van szó! És, persze, nagyjából ugyanennyi családról, akik kenyér nélkül maradtak. Sovány vigasz, hogy az államelnök némi anyagi segítséget ígért, és azzal biztatta őket, hogy hamarosan új beruházás fog történni, ahol az emberek háromnegyede munkát kap.

A hivatalos nyilvántartás szerint 2016 és 2020 között nyolcvan külföldi beruházónak juttatott a kormány nem csekély támogatást. A tervek szerint ezek az új cégek 35 000 dolgozó foglalkoztatását ígérték, és munkahelyenként átlagosan 6400 eurót markoltak fel. Ezek közül eddig kilenc egyik napról a másikra beszüntette a tevékenységét. Pedig tizenkét évvel ezelőtt Mlađan Dinkić akkori gazdasági miniszter azzal ámította a dilettáns politikai vezetőket, hogy az egyeurós támogatás nyolc euró hasznot fog hajtani az ország költségvetésének. Nos, ebből vajmi kevés valósult meg. A Geox például 11,2 millió eurót kapott részben az érdekelt önkormányzat által bérmentve adományozott építési terület, nagyobb részt azonban a kormány által neki juttatott készpénz formájában.

S ez nem egyedülálló eset. A hatalmiak azonban szinte vért izzadva magyarázzák, hogy minden ily módon befektetett cent adók és járulékok formájában megtérült az államnak. Arról nem is szólva, hogy az ott három évig foglalkoztatott emberek fizetést kaptak. Az érintettek azonban ezt a juttatást éhbérnek nevezik, hiszen messze elmaradt a köztársasági átlagtól.

A számítások azt is bizonyítják, hogy egyes ilyen jellegű beruházások támogatása valóban kifizetődött, a nagyobbak közül azonban nem lehet szó nélkül elmenni a FIAT esete mellett, a kragujeváci autógyárat ugyanis mentesítették a keresetek utáni járó járulékok és illetékek törlesztése alól. Ezt ugyanis évek óta az állam „fizeti” (egyik zsebből a másikba), viszont a gyárban nincs folyamatos termelés, hiszen a gépkocsik értékesítésének ütemétől függ, hogy szükség van-e az újabbak összeszerelésére. Azt pedig az olasz főtulajdonos sem tagadja, hogy az utóbbi másfél-két évben bizonyos visszaesés tapasztalható ezen a téren.

Egyébként az sem titok, hogy az egykori Crvena Zastava Művek meglehetősen mély nyomot hagyott Jugoszlávia gazdaságában, annak ellenére, hogy működtetése csupán a szocialista önigazgatás politikai céljait szolgálta, de pénzügyileg nem volt igazolt a létezése. S ezt a gyakorlatot örökölte a politikai félfordulatban hatalomra került DOS, most pedig a fekete-vörös koalíció igyekezik minden áron, de főképpen az adófizetők pénzével bizonyítani, hogy Szerbiának szüksége van autóiparra. Ezért is öl(t) bele sok pénzt. Akárcsak azokba a beruházásokba, amelyek külföldi – állítólagos – pénzemberek által „születnek”, majd néhány év, vagyis a szubvenció felmarkolása érdekében vállalt minimális kötelezettségek határidejének lejárta után megszűnnek.

Nehéz lenne eldönteni, hogy az ilyen körülmények között beáramlott külföldi tőke kifizetődik-e a szerb államnak, de nem egy esetben felmerül a gyanú, hogy átverés áldozatává váltunk.

Both Mihály

Mlađan Dinkić akkori gazdasági miniszter azzal ámította a dilettáns politikai vezetőket, hogy az egyeurós támogatás nyolc euró hasznot fog hajtani az ország költségvetésének (Fotó: Beta)