Annak ellenére, hogy a családjával már korábban megismerkedtem, a szabadkai származású oxfordi matematikussal, tudóssal való személyes találkozástól mégis féltem. Hiszen nekem semmilyen matematikai tudásom sincs, már osztani sem biztos, hogy tudok, gyököt vonni pedig biztosan nem. Hogyan tudok én majd egy, a Brit Királyi Társaság tagjává választott, rendkívül okos emberrel beszélgetni? – tettem fel magamnak a kérdést egész úton, míg a szabadkai kávézó kertjének bejáratához nem érkeztem. Ott aztán Süli Endre személyében egy rendkívül kedves és közvetlen ember fogadott, akivel a társalgás olyan könnyen ment, mint az egyszeregy.

Nem tudtuk meggyőzni, amikor az előző riport készült a családjáról, hogy nyilatkozzon nekünk a díj kapcsán. Túlságosan elfoglalt volt, vagy a személyes találkozót részesíti előnyben?

– Az egyik és a másik is igaz. Amikor jelentkezett, borzasztó elfoglalt voltam, tanév vége volt Angliában, és pillanatnyilag az Oxfordi Matematikai Intézet igazgatóhelyettes vagyok, úgyhogy éppen nyakig voltam az adminisztratív munkában. De sokkal jobban szeretek személyesen beszélni, így ez a kijelentés is igaz.

A Brit Királyi Társaság tagjává választották, a Tudományos Akadémia elismerését vehette át júniusban. Szavakba önthető ennek a jelentősége?

– Borzasztó nagy megtiszteltetés. Évente nyolcszáz jelölt van, folyamatosan zajlik a kiválasztás, és ötven elismerést osztanak egy évben. Engem hét évvel ezelőtt jelöltek a Brit Tudományos Akadémia tagságára. Óriási elismerés, hogy beválasztottak.

Mindig tudta, hogy valamilyen kutatással, tudománnyal szeretne foglalkozni? Tudta, hogy matematikus lesz?

– Nem volt egyértelmű, az elemi iskolában nem is szerettem a matematikát. Most már megértem, hogy a matematika miért olyan száraz, mert vannak bizonyos dolgok, amelyeket el kell sajátítani, hogy továbbléphessen az ember. Én a gimnáziumban kezdtem azon gondolkodni, hogy talán matematikus is lehetne belőlem. Volt egy fantasztikus matematikatanárom, Vermes Mihály, fiatal, energiával teli ember. Nagyon kedveltem, ő szerettette meg velem a tantárgyat.

Mi tette izgalmassá?

– A matematikában található logikai tisztaság fogott meg. Valahogy minden egyértelmű. Ha az ember egy bizonyos fonalat követ, akkor minden logikus, minden tiszta, és ez az, ami nagyon tetszett.

Egyértelmű volt, hogy itthon tanuljon tovább?

– Fel sem merült, hogy külföldön tanuljak. Ahogyan az sem, hogy végül Angliába költözöm. Belgrádban fejeztem az egyetemet és a magiszteri szakot is. Utána a kötelező sorkatonai szolgálatot teljesítettem, amikor a mentorom elküldött egy hirdetést a Politika napilapból, amelyben a Brit Tanács hirdetett egy angliai ösztöndíjat, és arra ösztönzött, hogy pályázzam meg. Belgrádban került sor az interjúra, és valahogy sikerült. Eredetileg Manchesterbe küldtek volna, de ott nem akadt tanár, aki fogadjon, és ekkor találniuk kellett, ezért a Readingi Egyetemre esett a választás. Semmit sem tudtam erről a városról, csak annyit, hogy Oscar Wilde a helyi börtönben raboskodott. 1983-ban az ottani professzoromat kinevezték katedrafőnöknek, ő pedig magával vitt, de később visszajöttem, doktori címet szereztem Belgrádban. Akkor már nős voltam, gyerekünk született, és úgy nézett ki, hogy a fővárosban maradok. Néhány héttel később kaptam a professzoromtól egy konferenciára szóló meghívót. Elfogadtam, ő meghívott ebédre, s aztán elmentünk sétálni. Arra emlékszem, hogy zuhogott az eső. Közben elmondta, hogy lesz ott egy állás, miért nem pályázom meg. Én vonakodtam, Belgrádban volt már asszisztensi munkám, ott élt a családom, de addig-addig győzködött, hogy beadtam a derekam. Négyen voltunk a szűkebb körben, három oxfordi és én Szabadkáról, gondoltam, nem lesz ebből semmi… Ez 1985 októberében történt, azóta ott élek és dolgozom.

Ezek szerint a családja mindvégig támogatta ebben és mentek ön után?

– Tulajdonképpen éppen fordítva, vagyis én az egészet nem akartam elfogadni, vissza akartam menni Belgrádba. Amikor a feleségemmel beszélgettem, azt mondta, szóba sem jöhet, ezt el kell vállalni. Ha így nézzük, akkor tulajdonképpen a feleségem döntött. Nem volt egyszerű, mert egy évig egyedül éltem kint, és ők 1986-ban jöttek utánam.

A kapcsolat viszont nem szakadt meg, hiszen folyamatosan visszajár ide tanítani.

– Évente három alkalommal hazajárok, mert nem szemeszterekben, hanem trimeszterekben dolgozunk. Ezért karácsonykor, húsvétkor és nyáron van hathetes szünetünk. Évente legalább egy hónapot itthon töltök. Az utóbbi időben az Újvidéki Egyetemen is tanítok a doktori fokozaton. Kapcsolatban állok az itteni matematikusokkal, sokszor kérnek tőlem cikkeket, amelyek itt nem hozzáférhetők.

A családja mesélt egy kicsit a valószínűségszámításról, ami a szakterülete, de fogkrémek színkeveredéséről és űrhajókról is szóltunk akkor. Mivel foglalkozik most, tanár úr?

– Megmondom először precízen, matematikai nyelven, aztán megpróbálom elmagyarázni: a szakterületet úgy hívják, hogy parciális differenciálegyenletek numerikus módszere. A parciális differenciálegyenletek bonyolult egyenletek, amelyeket úgy kell elképzelni, hogy a természetben előforduló folyamatokat tudják leírni. Például: itt van előttem egy pohár víz, ha én ezt a poharat elmozdítom, akkor a víz elmozdulását egy bonyolult egyenlet írja le. Ez az a probléma matematikai szempontból annyira bonyolult, hogy az embernek nem is lenne érdemes azon gondolkodni, hogy valahogy leírja a megoldását. Nem olyan, mint egy másodfokú egyenlet, amelyet egy képlet alapján meg lehet oldani. Gyakorlati szempontból pedig az a probléma, hogy ilyen feladatok mindenhol körülöttünk jelentkeznek: például az időjárás-előrejelzés is ugyanezen az egyenleten alapul, mint ez a vízfelület mozgását modellező egyenlet. Én azzal foglalkozom, hogy közelítő módszereket keresek ilyen egyenletek megoldására. Ezeket a közelítő módszereket be lehet programozni számítógépekbe, és ezekkel lehet szimulálni, ha nem is pontosan, de körülbelül, hogy mi történik a vízfelülettel. Tehát ezen alapul az időjárás-előrejelzés, a repülők mozgásának modellezése, a rakéták mozgása és nagyon sok alkalmazása van a biológiában, az orvostudományban, a szilárdságtanban is.

Mennyire megterhelő a tudós számára, hogy nemcsak kutatással foglalkozik, hanem állandóan utaznia, előadásokat tartania is kell?

– Izgalmas is, fárasztó is. Egy bizonyos ponton nagyon fárasztóvá válik. Leghosszabb utam Új-Zélandra vitt, Szingapúron keresztül. Amikor Szingapúrba megérkeztem, azt hittem, már közel vagyok, s azt követően még várt rám egy tizenegy órás út. De utazni a világban, fiatalokkal találkozni mindig izgalmas. És nagyon szeretek tanítani!

Milyen új kihívásokkal néznek szembe a fiatal tudósok?

– Pillanatnyilag a legnagyobb kihívás véleményem szerint globális szinten a felmelegedés. Minden tudományt érint majd, hiszen az emberiség jövőjéről van szó. Nem tudom, hogy ezt a mindennapi ember mennyire érzékeli, de ez borzasztó nagy probléma lesz az elkövetkező 100 évben. Katasztrofális következményei lesznek a globális felmelegedésnek.

Amikor itthon van, akkor mit csinál a legszívesebben? Mivel foglalkozik a szabadidejében?

– Ha nem dolgozom, akkor a feleségemmel kertészkedünk, azt nagyon szeretem. Zenét szoktam hallgatni, még ha matematikával foglalkozom, akkor is szól a BBC hármas csatornája mindig, ez egy komolyzenei állomás. Dzsesszzenét is hallgatok, és olvasok. Ha Szabadkán járok, akkor pedig sokat sétálok, imádom a várost, a város szecessziós épületeit, egyedülálló a világon is.

Ha már Szabadka, akkor Pro Urbe díj, amelyet szeptember 1-jén, a város napján vett át a városháza dísztermében. Gyermekkori barátai, tisztelői javasolták a díjra, mit szólt hozzá?

– Tulajdonképpen ez később derült ki, semmit sem tudtam róla. Kaptam egy üzenetet egy volt gimnáziumi osztálytársamtól, hogy jelöltek, és meg is ítélték. Kész tények elé állítottak, de nagyon örültem, főleg, hogy attól a várostól kapom, amit nagyon szeretek.

Mi az, amiben hiányt szenved az itteni tudós világ, a matematikusok?

– A tudomány pénzelésével van probléma. A Világbank adatai szerint két évvel ezelőtt Szerbia a GDP-jének 1,9 százalékát fordította tudományos fejlesztésre. Magyarországon ennek duplája, Izrael hat százalékát fekteti a tudományba. Ami viszont pozitív, hogy ez az arányszám emelkedett, tehát pozitív irányba mozdul el.

Ejthetünk néhány szót a gyermekeiről, a családjáról is? Hiszen a fia, aki itt született, de Angliában nőtt fel, most Belgrádban ismert és elismert dramaturgként él és dolgozik.

– Talán el kell mondanom elöljáróban, hogy a feleségem nem matematikus. Ez fontos lesz a válasz további részében. A feleségem arab–török szakos, de nem dolgozott a szakmában, mert a kisfiunk, aki Belgrádban született, kétéves volt, amikor kikerültünk Angliába, így Olga Fedor fiunkkal volt szinte végig, tanította angolul. Ott nőtt fel, de aztán visszatért a középiskola befejeztével Szerbiába, és dramaturgiát végzett, drámaíróként, dramaturgként dolgozik, és Belgrádban él. Kislányunk, Tímea nyolc évvel később született, politológiát tanult kint, idén doktorál, Szerbia natalitási problémái a témája. El kell mondanom, hogy tudós feleségének lenni nem könnyű. Olga végig otthon volt a gyerekekkel, amíg én tudománnyal foglalkoztam, és én ezért nagyon hálás vagyok neki.

Milyen kötelező feladatok várják, ha visszatér Angliába, és mit vár a leginkább?

– Amit nagyon várok és szeretnék, hogy ismét tanteremben taníthassak, ne a számítógépen keresztül. Nagyon szeretek tanítani, a fiatalokkal dolgozni, ez nagyon hiányzott az utóbbi két évben. Mindig tanulok tőlük, meglepő kérdéseket tesznek fel. A tanítás nem egyoldalú. Szeretek órák alatt is kommunikálni, bátorítom őket, hogy kérdezzenek közben, ezért is élvezem ennyire, mert interaktív dolog. Nagyon várom, hogy talán egy normálisabb világban élünk majd.

Az interjú nyomtatott változata a Családi Kör 2021. szeptember 2-ai számában jelent meg.

Süli Endre: Nagyon szeretek tanítani és fiatalokkal dolgozni (Fotó: Magločistač)