Pártjubileumok sorakoznak az idén. Nemrég írtunk az alapításának 100. évfordulóját ünneplő, viharos múltú, de 1949 óta hatalmon lévő Kínai Kommunista Pártról. Érdekes módon egy másik baloldali erő, a még korábban létrehozott Német Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands) az idén ünnepli néppárttá alakulásának 100. évfordulóját.
Erfurttól Görlitz-ig
Az SPD a világ egyik legrégibb pártja: valójában 1863-ban jött létre. A párt a munkásmozgalomban gyökerezik és korábban szocialistának tekintette magát, sőt még ma is tagja a Szocialista Internacionálénak. Az SPD 1863. május 23-tól tartja magát számon, amikor Ferdinand Lassalle Erfurtban megalapította az Általános Német Munkásegyletet (Allgemeiner Deutscher Arbeiterverein – ADAV).
Ferdinand Lasalle (1825-1864) filozófus, a német szociáldemokrácia atyja (Portré: IISH Amsterdam)
Az erfurti program alapvető része, amely Karl Kautsky „főideológustól” származik, az ortodox marxizmus szellemét képviselte. A kapitalista gazdasági fejlődés, olvasható benne, a kisvállalkozások megszűnéséhez és a középosztály proletariátusba süllyedéséhez vezetne.
Valamivel később, 1869. augusztus 7-e és 9-e között, August Bebel és Wilhelm Liebknecht megalakította Eisenachban a Szociáldemokrata Munkáspártot (Sozialistische Arbeiterpartei – SAP) nevű pártot, amely az 1875. május 22-e és 27-e között Gothában megtartott kongresszuson egyesült az ADAV-val.
1878-ban azonban Otto von Bismarck német kancellár antiszocialista törvényeivel illegalitásba helyezte az új formációt forradalompárti és monarchiaellenes nézetei miatt. Az SAP/ADAV továbbra is érvényben lévő erfurti programja azonban korántsem tekinthető forradalminak, hisz olyan reformokra összpontosított, mint a nők választójoga, világi iskolák létrehozása, napi nyolcórás munkaidő és a halálbüntetés eltörlése.
Amikor veszélyes volt szocialistának lenni Németországban: házkutatás a szocialista-ellenes törvények idején (Illusztráció: Friedrich-Ebert Stiftung)
Száz évvel ezelőtt, 1921. szeptember 18-a és 24-e között Görlitzben megtartott pártkongresszuson a szociáldemokraták olyan programot fogadtak el, amelyben már nem a munkásosztály pártjaként tüntették fel magukat, hanem mint „a város és az ország dolgozóinak pártja” – a szociáldemokrata párt néppártá vált.
A görlitz-i program azonban nem lett sikeres: ahogy Susanne Miller történész megjegyzi, az volt a „legrövidebb életű program a szociáldemokrácia történetében”. Miután Walther Rathenau birodalmi külügyminiszter 1922. június 24-én az antiszemita jobboldali radikálisok áldozatává vált, az MSPD (Mehrheitssozialistische Partei Deutschlands – Többségi Német Szocialista Párt) összefogott az USPD többi részével, vagyis a pártnak azon tagjaival, akik nem csatlakoztak a KPD-hez (Kommunistische Partei Deutschlands). Ez a görlitz-i program végét jelentette.
Ennek ellenére Hermann Müller, a szociáldemokraták egyik vezetője kétszer is, 1920-ban és 1928—1930 között kancellár volt.
Szakadás, betiltás
Erfurt és Görlitz között döntő események történtek a világban: az első világháború; az SPD szakadása MSPD-re és USPD-re (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Független Német Szociáldemokrata Párt); a monarchia megdöntése és a köztársaság kikiáltása 1918 novemberében; a berlini Spartacus felkelés 1919-ben; valamint a demokratikus Weimari Koalíció létrejötte, ami a mérsékelt-baloldali szociáldemokratákból, a bal-liberális Német Demokrata Pártból (Deutsche Demokratische Partei – DDP) és a katolikus Központi Pártból (Zentrumpartei) állt.
A Weimari Koalíció azonban hamar elvesztette a parlamenti többséget, az USPD pedig az MSPD rovására megerősödött. Ezenkívül az USPD baloldali többsége 1920 októberében megszavazta a Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozást és két hónappal később egyesült a Német Kommunista Párttal.
Otto Wels SPD-elnök (1919-1939), a egyetlen pártvezető, aki a náci hatalom idején ellenállt Hitlernek (Fotó: Friedrich-Ebert Stiftung)
A hitleri Németországban persze a szociáldemokratáknak semmi esélyük sem volt.
„Bonn nem Weimar”
1945 után minden megváltozott. Németország nagyrészt romokban hevert, de a helyzetet súlyosbította a svábok kiutasítása Kelet-Európából, illetve az így kiváltott tömeges német bevándorlás.
De ez a helyzet nem tartott sokáig. A nyugati magszálló hatalmak – az USA, Nagy-Britannia és Franciaország – az ország nyugati részében, a Német Szövetségi Köztársaságban, bevezették a monetáris uniót. Az ötvenes években már kialakult egy német „gazdasági csoda”, amit Helmut Schelsky szociológus 1956-ban – alaposan eltúlozva – „kiegyenlített középtársadalomnak” nevezett. Az a négy szilárdan megalapozott társadalmi-erkölcsi közeg – a középosztály, a parasztok, a munkások és a katolikusok –, amely M. Rainer Lepsius szociológus szerint Németországban létezett, addigra szorosan összekapcsolódott egymással. Pontosan ebből a szempontból érvényes Fritz René Allemann svájci író és újságíró 1956-os megítélése: „Bonn nem Weimar.”
Az 1954-es berlini programjával az SPD népszerűsítette a kis- és közepes méretű magántulajdon támogatását. „Versenyt, csak amennyire lehetséges – tervezést, csak amennyire szükséges” – ez volt a jelszó a szocialista tervgazdasággal szembeni félelmek elhárítására.
Vége Marx és Engels befolyásának
A szociáldemokrata hagyományok felülvizsgálata 1959-ben érte el csúcspontját a Bad Godesberg-i programmal. Ebben Marx és Engels tanítását már meg sem említették.
A Bad Godesberg-i program hangsúlyozta a szabad piaci gazdálkodás jelentőségét. A gazdasági hatalommal való visszaélés megelőzése érdekében azonban a párt a „befektetések és a gazdasági hatalom ellenőrzése” mellett foglalt állást.
Az 1959-es program megerősítette, hogy az SPD nem munkáspárt, aminek a kezdetekben tekintette magát, hanem „a nép pártja”. A program másik része a „Nyugathoz való kötődés”, azaz az Adenauer-korszak külpolitikája iránti elkötelezettség volt, amelyet Herbert Wehner, az SPD képviselőcsoport vezetője 1960. június 30-án nyújtott be a Bundestagban. A Godesberg-i program nélkül Willy Brandt nem lett volna külügyminiszter az 1966-os nagykoalícióban, és szövetségi kancellár sem az 1969-es szociál-liberális koalícióban.
Az 1959-es programváltozatára azért volt szükség, hogy az SPD valódi néppárttá válhasson. Sikeresebb volt, mint a görlitz-i többek között annak is köszönhetően, hogy az alapfeltételek akkor teljesen mások voltak, mint csaknem négy évtizeddel korábban. A weimari SPD-vel ellentétben a bonni SPD ugyanis nem szembesült erős versenytárssal, a KPD-vel, mert az utóbbit 1956-ban betiltották.
Új felemelkedés korszaka
Az 1960-as évek végétől számítva az SPD-t nem tekintették szélsőbaloldali pártnak, így 1969-ben a népszerű Willy Brandt lett kancellár az FDP-vel alkotott koalícióban.
Willy Brandt letérdel a varsói gettófelkelés emlékművénél 1970-ben (Fotó: DW)
Ez a koalíció az SPD vezetésével 1974-ig tartott, majd a kémbotrány miatt lemondó Brandtot Helmut Schmidt követte a Szabad Demokrata Párttal (Freie Demokratische Partei – FDP) koalícióban. Schmidt 1982-ig maradt hatalmon.
Az SPD azonban nemcsak az FDP-vel szövetkezett. 1966 és 1969, majd 2005 és 2009 között a CDU/CSU-val együtt alapított kormányt, és jelenleg is ezzel a párttal van hatalmom 2013-óta. Az SPD a 16 német tartományi kormányból 11-ben is szerepel.
Az SPD három szövetségi elnököt is adott Németországnak: Gustav Heinemann 1969 és 1974 között volt államfő. Őt Johannes Rau (1999-2004), majd Frank-Walter Steinmeier (2017-től mindmáig) követte.
Szeptember 26-án szövetségi választások lesznek Németországban. A felmérések szerint az SPD előnyben van a CDU/CSU-val szemben, és kancellárjelöltje, Olaf Scholz messze maga mögött hagyta a CDU/CSU jelöltjét – de a választások kimenetele mégis bizonytalan. Az SPD-nek azonban most nagy esélye van arra, hogy koalícióban ugyan, de ismét saját jelöltje legyen a kancellár.
Az SPD eddigi három kancellárja (b-j): Gerhard Schröder (1998-2005), Helmut Schmidt (1974-82) és Willy Barndt (1969-74) (Fotómontázs: Handelsblatt)
